A levegő a konyhában egyszerre sűrűvé és villamosítóvá vált. Marina elpirult, de nem kapta el a tekintetét. A férfi közelsége nem keltett benne félelmet; tiszta, meleg biztonság áradt belőle, amit eddig soha, senkitől sem kapott meg az életében.
De a béke, ami a birtokon kibontakozni látszott, nem tarthatott örökké.
Egy tavaszi délelőtt, amikor a napfény éppen csak felmelegítette a földutakat, egy fekete terepjáró hajtott fel nagy porfelhőt kavarva a Salgado-birtok főbejáratához. A motor leállt, és a kocsiból egy magas, kemény vonású, öltönyös idős férfi szállt ki: Marina apja, Don Ernesto Santos.
Marina, aki a verandán teregette Alice kis ruháit, meglátta a férfit. A szíve a torkába dobogott, a lélegzése elakadt, és a kezéből a csipesz a földre hullott. A terror, amit évekig a bőrén viselt, egyetlen másodperc alatt visszatért.
– Apám… – suttogta Marina, és a lábai megroggyantak.
Ernesto Santos határozott, nehéz léptekkel indult fel a lépcsőn. A tekintete hideg volt és metsző, mint a téli szél.
– Azt hitted, elrejőzhetsz előlem, te hálátlan teremtés? – kiabált fel az udvarra a férfi, miközben a kaput rángatta. – Elvitted az unokámat, és betolakodtál egy idegen ember házába! A rendőrséggel kerestettelek! Pakolj össze, azonnal jössz haza, oda, ahová tartozol!
Vicente, aki a benti szobából hallotta a hangoskodást, azonnal kilépett a verandára. Magas, szálfa derekú alakja elállta a bejáratot Marina előtt, aki remegve bújott a férfi háta mögé.
– Ki vagy te, és mit keresel a magántulajdonomban? – kérdezte Vicente mély, hideg, de acélos hangon.
Ernesto gúnyosan felnevetett, és felmérte a gazdag földbirtokost.
– Én vagyok a tulajdonosa annak a nőnek és a gyereknek, akit ez a lusta, semmirekellő lány elhozott ide! Ő az én lányom, Marina Santos! És nincs semmilyen joga idegeneknél lőni! Add át őket, különben holnapra bírósági végzéssel és bilinccsel jövök vissza!
