– Azt hiszem, még nem olvastad végig a 4. rész C bekezdését sem, Richard… A családi birtok a vállalat eszközeként lett elzálogosítva a tőkeinjekcióért. Mivel Clare a cég többségi tulajdonosa, a birtok feletti használati jog is a cégé.
Howard becsukta a mappát, felállt, és megigazította a zakóját.
– Ha tanácsolhatok valamit, uraim… Ne hívjátok a lakatost holnap reggel. Mert a ház zárjait már ma délután kicserélik. De nem a ti kérésetekre.
Eközben a családi birtok csendes hálószobájában az utolsó pulóvert is elhelyeztem a sötétkék bőrtáskámban. A táska cippzárja halk, elégedett kattanással záródott be.
Kilenc év. Kilenc hosszú évig voltam a “néma feleség”. Az a nő, aki a háttérben maradt, aki elviselte Arthur gúnyos megjegyzéseit, Richard hideg elutasítását és a család folyamatos lenézését. Azt hitték, a csöndem a gyengeségem jele. Nem értették meg, hogy a csend néha nem behódolást jelent, hanem megfigyelést.
Léptem egyet a nagy állótükör felé. Nem volt rajtam méregdrága ékszer, sem kirakat-mosoly. Csak egy egyszerű, elegáns fekete kabát.
Ekkor meghallottam az emeletre vezető lépcsőn a rohanó, kétségbeesett lépteket.
Az ajtó nagy robajjal vágódott ki. Richard állt a küszöbön. Az inge gyűrött volt, a nyakkendője meglazítva, s a homlokán izzadságcseppek csillogtak. Mögötte lassan, nehézkesen jelent meg Arthur is, aki úgy nézett ki, mint aki tíz évet öregedett egyetlen óra alatt.
– Clare! – kiáltotta Richard, s felém lépett. – Mit tettél?!
Megálltam a táskám mellett, és nyugodtan ránéztem. Nem emeltem fel a hangom. Nem volt rá szükség.
– Csak csomagolok, Richard – válaszoltam halkan. – Ahogy kérted. Azt mondtad, 48 órám van. Én gyorsabb voltam: 24 óra alatt végeztem.
– Ne játszd az eszed! – üvöltötte, s a keze remegett a dühtől. – Howard felhívott minket! Mit íratztál alá velünk öt évvel ezelőtt?! Az a cég az én családomé! Az apám építette fel! Nem veheted el tőlünk!
