– Nem dobok ki senkit – néztem rájuk utoljára. – Adok nektek 48 órát, hogy összepakoljátok a táskáitokat, és elmenjetek a házamból. Amit itt hagytok… azt adományozni fogom.
Kiléptem a hálószobából, s a sarkam kopogása végigvisszhangzott a márványfolyosón. Lent, az aula közepén már ott állt a lakatos és két biztonsági őr, akiket a saját cégem bérelt fel.
Ahogy kinyitottam a nehéz tölgyfa ajtót, a friss, hűvös eső illata megcsapta az arcomat. Az autóbeállón egy fekete limuzin várt rám, a sofőr pedig tisztelettudóan kinyitotta az ajtót.
Mielőtt beszálltam volna, még egyszer visszanéztem a hatalmas birtokra. Az emeleti ablakban ott állt Richard és Arthur, két elszigetelt, megtört alak a sötétedő égbolt alatt.
Kilenc évig azt hitték, hogy én csak a néma feleség vagyok. Most megtanulták, hogy a legnagyobb viharok mindig a legmélyebb csendből születnek.
Beszálltam az autóba. Az ajtó halk kattanással záródott be mögöttem, s a kerekek elindultak a tiszta, új jövő felé.
