– Nem vettem el semmit, Richard – néztem egyenesen a szemébe. – Öt évvel ezelőtt a cégetek halott volt. A bankok végrehajtást kértek, a beszállítók bepereltek titeket, és te ott sírtál az étkezőasztalnál, könyörögve, hogy segítsek. Megígérted, hogy ha megmentem a család nevét, soha nem felejted el.
Ránéztem Arthúrra is, aki némán támaszkodott az ajtófélfának.
– Tíz hónapig dolgoztam napi tizenhat órát. Újraszerveztem a könyvelést, kifizettem az alkalmazottakat, és a nagyapám örökségét tettem kockára miattatok. És mit kaptam cserébe? Egy válókeresetet az étkezőasztalon, meg két napot, hogy eltakarodjak.
– Clare… – lépett előre Arthur, s a hangja remegett. – Kérlek… beszéljük meg ezt. Család vagyunk…
A szám szélére halvány, hideg mosoly ült.
– Család? – kérdeztem halkan. – Arthur, maga tegnap este azt mondta nekem, miközben a borát kortyolgatta: “Többet hoztál ki ebből a családból.” Nos, igaza volt. Valóban többet hoztam ki. Megszereztem a cégüket.
– Nem teheted ezt meg velünk! – lépett közelebb Richard, de a tekintetemben lévő fagyos eltökéltség láttán megtorpant. – Perelni fogunk!
– Pereljetek – feleltem nyugodtan. – Howard Sterling elmondta a véleményét. A szerződés golyóálló. A nagyapám ügyvédei fogalmazták meg, akik pontosan tudták, milyen emberek vagytok. Tudták, hogy amint egyenesbe jöttök, el fogjátok felejteni a segítséget.
Felvettem a sötétkék bőrtáskámat, és elindultam az ajtó felé. Richard elállta az utamat.
– És mi lesz a házzal? – kérdezte rekedten. – Azt mondtad, jön a lakatos…
– Ó, igen – bólintottam. – A lakatos valóban jön. Sőt, már lent van a kapuban. De nem azért, hogy engem zárjon ki. Mivel a ház a vállalat tulajdona, és én vagyok a többségi tulajdonos, a cég igazgatósági tanácsa – amit jelenleg én irányítok – úgy döntött, hogy az ingatlant értékesítjük a felhalmozott vészhelyzeti tartalékok feltöltésére.
Richard tátott szájjal nézett rám.
– Ki… kidobsz minket?
