A telefon szinte kicsúszott a kezemből.
Nolan nemcsak hogy nem segített nekem a hagyatéki ügyekben; ő létrehozott egy tökéletes pénzcsalási rendszert. Az én fizetésemből, a saját apám házában, a saját zsebemből fizettem ki a saját lakásom fenntartását, miközben ő a pénzemet a saját magánbefektetéseibe forgatta át, és még a boltban is 50/50-re osztotta velem a mosószert.
Hirtelen mindent megértettem. A drága öltönyök, az ügyfélvacsorák, a bőr bevásárlótáska, és az a magabiztos, hűvös mosoly az arcán – mindent az én hátamon, az apám emlékén keresztül finanszírozott.
III. A csapda bezárul
Aznap délután ötkor Nolan pontban megérkezett. A kulcsa csörrent a zárban, majd a léptei hallatszottak a folyosón.
A konyhaasztalnál ültem. Nem volt ott a vacsora. Nem volt ott a kávé. Csak a fekete bőr mappa feküdt nyitva az asztal közepén, mellette a nyomtatott banki kivonatokkal, amelyeket az előbb hoztam el a takarékszövetkezetből.
Nolan belépett, letette a táskáját, és gyanakodva nézett rám.
– Mi ez? – kérdezte hidegen, miközben letette a kulcsait. – Miért nem vagy az óvodában? És miért nincs kész a vacsora? Hat óra van, Maya.
Nem feleltem azonnal. Lassan felálltam a székből, a kezeimet összefontam a mellkasom előtt, és egyenesen a szemébe néztem. Abban a tekintetben már nyoma sem volt a tizenkét évvel ezelőtti, félénk, szerelmes lánynak.
– Nolan – mondtam, és a hangom olyan csendes volt, hogy szinte suttogásnak hatott, mégis betöltötte a teret. – Tudod, mi a legviccesebb az egészben? Hogy öt éven keresztül azt hittem, te vagy a pénzügyi zseni a házasságunkban. Azt hittem, te vagy az, aki megment engem a káosztól.
Nolan arca megdermedt. Egy pillanatra villant valami a szemében – nem bűntudat, hanem a lebukás hideg felismerése. De aztán gyorsan felvette a szokásos, üzleti maszkját.
– Miről beszélsz megint? Olyan drámai vagy. Biztosan megint túl sokat aggódsz valami apróság miatt. Adj át a számlákat, ha van valami, majd én elintézem…
