– Nem intézel el semmit! – csattantam fel, és a kezemmel rácsaptam a banki kivonatokra. – Vége, Nolan. Beszéltem a bankkal. Beszéltem a közjegyzővel. Tudom az igazat az 1800 dollárról. Tudom, hogy apám pénzét hova utaltad át. És tudom, hogy a saját házamban laktatok úgy, hogy közben te loptál meg engem nap nap után.
A szobában hirtelen sűrűvé vált a levegő. Nolan nem védekezett tovább. Lassan elhúzta a száját, egy gúnyos, vékony mosoly futott át az arcán, majd odasétált a pulthoz, és keresztbe fonta a karját.
– Hát, megláttad – mondta teljesen nyugodtan, mintha csak egy rosszul teljesítő üzleti partnerrel vitatkozna. – És mit fogsz csinálni, Maya? Elbőgöd magad, mint mindig? Felhívod a rendőrséget? Ugyan már. A meghatalmazást te magad írtad alá. Minden legális volt. A bíróságon évekig fogsz harcolni, mire bármit is visszakapsz. Nekem meg van ügyvédem, pénzem, és egy olyan kapcsolati hálóm, amivel darabokra szedlek, ha megpróbálsz keresztbe tenni nekem.
A szavai mélyen hatoltak belém, de ezúttal nem a félelem beszélt belőlem. A düh, az apám emlékéért vívott harc és a saját méltóságom adott erőt.
– Nem a bírósághoz fogok fordulni először, Nolan – mondtam, és a szám sarkában egy hideg mosoly jelent meg. – Hanem Sophie-hoz.
Nolan szeme hirtelen kikerekedett.
– Hogy… kit?
– A kolléganődlet a kereskedelmi építési igazgatóságról – mondtam nyugodtan. – Az a nő, akivel a múlt héten a kedvenc olasz étteremben vacsoráztál, miközben azt hazudtad, hogy ügyféltalálkozón vagy. Az a nő, akinek a nevére a múlt hónapban átutaltál hatezer dollárt a közös megtakarításunkból – vagyis az én pénzimből. Gondolod, hogy Sophie örülni fog, ha megtudja, hogy te nemcsak a feleségedet csapod be, hanem egy olyan embert is, aki képes volt egy papírlappal kifosztani a halott apja örökségét? Vagy talán a cégvezetés? Mit szólnának ahhoz, ha az igazgatójukról kiderülne, hogy csalással és okirathamisítással építi a karrierjét?
