Nolan arca hirtelen elveszítette a magabiztos színét. A vér kifutott az arcából, és a szája szétnyílt. Megpróbált valamit mondani, de a hang elakadt a torkán.
– Te… te nem tennéd meg… – dadogta.
– Próbáld meg kitalálni – mondtam, miközben felemeltem a kulcsaimat az asztalról. – Holnap reggelre el akarom látni a nevedet a távozási papírokon. A ruháidat össze fogom pakolni, és kikerülnek a folyosóra a kuka mellé. Ha pedig akár egyetlen dollárhoz is hozzányúlsz még a számláim közül, nemcsak a cégedhez fordulok, hanem a börtönszobádat is te fogod fizetni az 50/50-es szabályod szerint.
IV. A szabadulás
Három héttel később a konyhában álltam, és a reggeli kávémat kortyoltam. A ház csendes volt. Nem volt ott a felesleges Excel-táblázat, nem voltak ott a folyamatos Venmo-kérések 1,94 dollárért, és nem volt ott a hideg, számító jelenlét, ami évről évre elszívta belőlem az életet.
Nolan elköltözött. A válási papírokat a napokban írtuk alá a bíróságon – csendben, peren kívül, mert tudta, hogy a bizonyítékok a kezemben vannak. Minden egyes fillér, amit elvett, visszakerült a számlámra, a ház pedig ismét az enyém volt, tiszta lappal, tehermentesen.
Az asztalon nem egy rideg könyvelés feküdt, hanem apám régi Timex órája, amely még mindig pontosan ketyegett.
Kiléptem a verandára. A kora reggeli napfény melegen sütött rá a régi faoszlopokra. Mélyen beszívtam a friss levegőt, és felnéztem az égre.
A mosógép alul a fürdőszobában csendesen dolgozott. Ezúttal csak a saját ruháimat mostam benne – és egyetlen centet sem kellett senkinek küldenem érte. Végre megint a saját életem tulajdonosa voltam.
