– A hajót? – vágtam közbe. A hangom nem volt hangos. Nem kiabáltam. Egy hatvannyolc éves nyugdíjas vonalvédő vagyok, aki harmincnyolc évig dolgozott a magasban, ahol egyetlen rossz mozdulat a halált jelentette. Megtanultam halkan beszélni, amikor a legnagyobb volt a vihar. – Brandon. A hajót tizenegyezer dollárért adtam el. Azért a hajóért, amin az anyáddal harminc nyarat töltöttünk. Az volt az utolsó dolog, ami apánk kezének a munkáját dicsérte. Azt ígértem neked, hogy ebből a pénzből kifizetem a repülőjegyeket. A gazdasági osztályon. Mindannyiunknak együtt.
Doug, a gazdag após, hirtelen előrelépett. A szemeiben ott izzott a düh, de már nem rám irányult, hanem a vejére.
– Te rohadék! – sziszegte Doug, és a mutatóujját Brandon orra alá tolta. – Te azt hazudtad nekem és a feleségemnek, hogy ti fizetitek ezt az utat! Azt mondtad, hogy ez a te nagylelkű ajándéka a családnak, mert az üzlet virágzik! Ezért mentünk bele az első osztályba, ezért nem tiltakoztam, amikor te intézted a foglalásokat! Te a nyugdíjas apád hitelkártyáját terhelted meg harmincnyolc ezer dollárral?!
– Papa, én… én vissza akartam fizetni! – próbált védekezni Brandon, de a hangja elcsuklott, miközben Kayla hátrahőkölt tőle, mintha egy fertőző beteg lenne.
A nyolcvanéves Hazel – az unokám – ekkor kitépte magát az anyja kezéből, odarohant hozzám, és átölelte a derekamat. A kis arcát a kopott dzsekimhez nyomta, és halkan sírni kezdett.
– Nagypapa, ne haragudj rájuk – suttogta a kislány. – Én veled akarok utazni. A hátsó sorban is jó, ahol a mamát is látjuk.
A szívem egy pillanatra elfacsarodott. Megsimogattam Hazel puha haját, majd lassan felnéztem Nolanire, az ügynökre.
A mérleg nyelve
– Nolani kisasszony – mondtam, és a hangom most már határozottan csengett a csarnokban. – Mennyi időm van, hogy döntsek?
