– Kevin – mondtam tisztán és érthetően a telefonba. – Én engedélyeztem. Vagyis… nem én nyomtam meg a gombot, de a kártyát én adtam oda a fiamnak. Kérem, oldja fel a zárolást.
A vonal másik végén egy pillanatnyi csend állt be.
– Biztos benne, Mr. Kessler? Ezzel a tranzakcióval a nyugdíjas megtakarításainak csaknem a felét elköltik.
– Biztos vagyok benne – feleltem. – Oldja fel a zárolást. Ez a család útja.
– Rendben, uram. A zárolást azonnal feloldom. Két perc múlva a rendszer frissülni fog. Viszont javaslom, hogy a jövőben legyen óvatosabb a kártyaadatokkal. További szép napot!
A vonal megszakadt.
A harmadik sor és a napfelkelte
Nolani képernyője hirtelen felvillant. A vörös villogás zöldre váltott.
– Megvan! – kiáltotta az ügynök, és a hangjában ott volt a feszültség levezetésének megkönnyebbülése. – Mr. Kessler, a tranzakció érvényesítve. A jegyek újra aktívak. De… – Nolani ránézett a képernyőre, majd rám – …a rendszer azt mutatja, hogy az ön jegye a harminckettes sorba szól. A gazdasági osztályra. A többi jegy pedig továbbra is az első osztályra szól a család többi tagjának.
Doug arcán egy pillanatra átfutott a régi, gúnyos kifejezés, de amikor ránk nézett, a szavai a torkán akadtak.
Brandon lassan felállt a padlóról. A ruhája továbbra is gyűrött volt, de az arca teljesen megváltozott. Nem volt rajta a gőg, sem a beképzeltség. Csak a tiszta, mély bűntudat.
– Apa… – suttogta Brandon, és odalépett hozzám. Letérdelt elém, nem a megaláztatásból, hanem a tiszteletből. – Apa, én… én egy gazember vagyok. Elveszítettem a fejem a pénz meg a státusz miatt. Elfelejtettem, honnan jövünk. Sajnálom. Annyira sajnálom.
Megfogtam a fiam vállát, és felhúztam. Nem mondtam semmit a pénzről. Nem mondtam semmit arról, hogy eladtam a hajónkat. Csak a szemébe néztem, mint apa a fiának.
– Hozd a csomagokat, Brandon – mondtam halkan. – Indulunk Mauira.
