– Apa – szólalt meg hirtelen Doug, az após, aki eddig csak kritizált. Megköszörülte a torkát, és a zsebébe nyúlt. – Nézd… én… én kifizetem neked a jegyet az első osztályra. Helyet cserélhetek veled, vagy…
– Köszönöm, Doug – ráztam meg a fejem egy halvány mosollyal. – De én a hátul ültem Lou-val ötven évvel ezelőtt is. És ott is fogok ülni most is. A hamvai nem az első osztályon akarnak lenni. A hamvai ott akarnak lenni, ahol a szél fúj, és ahol a legolcsóbb a jegy, mert az a mi életünk volt.
Két órával később a Boeing 777-es gép simán emelkedett fel a seattle-i esőn át Maui felé.
A harmincötödik sorban ültem, a bal oldali ablak mellett. Hazel ott ült mellettem, a fejét a vállamra hajtva, és mélyen aludt. A kopott vászontáskát a lábaim között tartottam, szorosan átölelve a karjaimmal.
Előttem, a huszonnyolcadik sorban Brandon ült. Nem fordult hátra az út alatt, de láttam, hogy a kezei az ölében pihennek, és időnként az arcát törli.
Amikor a gép áttörte a felhőtakarót, és a délutáni napfény elárasztotta az utasteret, a fényt átéltem az ablakon. Eszembe jutott Lou, az első utunk, és az a sok ezer óra a villanyoszlopok tetején, amikor azt hittem, hogy a gazdagság a pénzben mérhető.
De ott ülni a fiammal, az unokámmal, és a feleségem hamvaival a lábaim között, miközben a gép a Csendes-óceán felé tartott… rájöttem, hogy a leggazdagabb ember vagyok a világon. És a napfelkelte a Kapalua-öbölben mindent megért.
