– Három perc, Mr. Kessler – felelte az ügynök, és a tekintetében most már őszinte tisztelet csillant. – Ha nem hívja fel a bankot, vagy nem mondja azt, hogy „igen, engedélyezem”, a rendszer automatikusan törli az összes jegyet. Mindenki a földön marad.
Brandon hirtelen térdre esett a képzeletbeli méltóságából, és a kezébe temette az arcát.
– Apa, kérlek… – sírt a fiam. – Ha most törlik a jegyeket, elúszik a szálloda, a Maui út… Mama utolsó kívánsága! Azt mondtad, hogy vigyük a hamvait a Kapalua-öbölbe napfelkeltekor! Ha most mindent lemondunk, hogy magyarázzuk meg Hazelinek? Hogy mondjuk el…
A táskámra néztem. A kopott vászontáskára, amiben Lou hamvai pihentek.
Lou, aki harminc évvel ezelőtt a repülőgép utolsó sorában ült velem, mert többre nem futotta, és mégis azt mondta, hogy az a világ legszebb helye. Lou, aki azt mondta a halálos ágyán: „Légy nagylelkű, Ray. Ez az egyetlen dolog, amit a pénz soha nem tud megvenni.”
Brandon azt hitte, a nagylelkűség azt jelent, hogy harmincnyolc ezer dollárt tapsol el más pénzéből, hogy első osztályon pózoljon a gazdag apósának. Nem értette meg a munkát. Nem értette meg a fagyos teleket, a leszakadt villanyoszlopokat, a vérző ujjait, amikkel ezt az életet felépítettem számunkra.
Doug hirtelen a zsebébe nyúlt, előhúzta a saját aranykártyáját, és odalépett Nolani pultjához.
– Mennyi a fennmaradó összeg? – kérdezte fojtott hangon Doug. – Kifizetem. Nem fogom hagyni, hogy ez a senki… – mutatóujjával Brandonra bökött – …tönkretegye az unokám utazását.
Nolani rázta a fejét.
– Sajnálom, uram. A foglalás Mr. Kessler nevére szól, és a rendszer csak a kártyabirtokos jóváhagyását vagy az eredeti kártya terhelésének feloldását fogadja el, mivel ez csalás gyanúja miatt van zárolva. Ha új jegyeket akarunk, azokat a helyszínen, a jelenlegi – rendkívül magas – utolsó pillanatbeli árakon kell megvenni. Az pedig legalább ötven ezer dollár lenne, és a gép két óra múlva indul.
