A nő megcsúszott a nedves füvön, a kezéből kiesett a fémlemez, ami nagy csörömpöléssel esett a betonra. De nem adta fel. Megragadta a pulóverem ujját, és rántott egyet rajtam, mire mindketten a földre zuhantunk. A fű hirtelen fojtogató szagúvá vált, ahogy egymásnak estünk; a körmei a karomba mélyedtek, de én a kezemet a csuklójára szorítottam, hogy ne tudja elérni a hátizsákot.
– Ethan! – ordítottam torkaszakadtából, miközben a levegőért kapkodtam. – Fuss a házba! Zárd be az ajtót! Hívd a rendőrséget!
A kisfiam – bár a könnyeitől alig látta az utat – nem hezitált. Megfordult, és mint egy nyíl, rohant be a hátsó ajtón, aminek a csapódása messze visszhangzott a csendes kertvárosban.
Melissa dühösen szitkozódott, a szája sarkából csorgott a nyál, az addigi gondosan felépített, kedves „fiatal lány” imázsa végleg porrá zúzódott. – Elrontottad… mindent elrontottad! – zihálta, miközben a torkomnak szorította a tenyerét. A levegő elapadt a tüdőmben, a látóterem szélén fekete foltok táncoltak.
De mielőtt a kezének szorítása végleg elvágta volna a kilégzésemet, hirtelen éles, zakatoló hang hasított bele a délutáni csendbe.
A kék fények világa
A házzal szembeni utcából egy hatalmas, sárga iskolabusz kanyarodott be hirtelen, de nem haladt tovább. A sofőr, az az idős, ráncos arcú ember, aki korábban a négy szót mondta – “Ne bízz a bébiszitterekben” –, most keresztbe állította a hatalmas buszt az úttesten, elvágva minden menekülési utat.
És nyomban utána ott volt: a távolból felhangzó, éles sziréna hangja. Először csak egy, majd hirtelen három rendőrautó kék-piros villogása festette meg a kertek alját és az ablakokat. A szomszédok ablakai kinyíltak, de a rendőrségi szirénák hangja mindent elnyelt.
Melissa hirtelen megdermedt. A szorítása meglazult a nyakamon. A szemei a közeledő rendőrautókra tévedtek, majd a hátizsákra, ami nyitva tátongott a fa játszóház tetején.
– Nem… még nem végeztem – motyogta rekedten, hirtelen elengedett, és felpattanva a kerítés felé vetette magát.
