Ethan odajött hozzám, belebújt a kezembe, és felnézett rám a nagy, tiszta szemeivel. – Anya… ugye most már soha többé nem kell félintenünk?
Megsimogattam a haját, a szívem alatt feszülő nehéz kő végre leesett, és mély, megkönnyebbült levegőt vettem. – Soha többé, drágám – mondtam, miközben magamhoz öleltem. – Soha többé.
A kinti utcán a sárga busz még egyszer dudált egyet búcsúzóul, mielőtt befordult a sarkon, és az éjszaka csendje végre biztonságot hozott a házunkra.
