1. RÉSZ

A fiam 13 év után jelent meg anélkül, hogy beszélt velem, és az első dolog, amit mondott, az volt, hogy joga van az én házamban élni, mert épp most lettem milliomos.

Még csak meg sem ölelt. Adrian két bőröndöt hagyott az ajtóm elé, és a frissen ápolt kertre mutatott. Mögötte Rebeca, a felesége állt, sötét szemüveget viselve, és egy kék mappát nyomott a mellkasához.

“Jó, hogy még van helyed, anya. A felső hálószobákat fogjuk elfoglalni, amíg rendszerezzük a dolgokat.

A 45 éves férfira néztem, akit már régóta vártam. 68 éves voltam, és több mint egy évtizeden át százszor képzeltem el azt a találkozót. Egyetlen változatban sem érkezett meg a fiam parancsokat adva.

“Jó reggelt, Adrian.” Én is örülök, hogy élsz.

Rebeca levette a szemüvegét.

“Lucia, ne nehezítsd meg. Azért jöttünk, hogy gondoskodjunk rólad. Ennyi pénzzel bárki kihasználhat téged.

Három hónappal korábban 13 millió pesót nyert nettó egy Melate döntetlennél. Vettem néhány bútort, megjavítottam a szivárgásokat, és tanácsot kértem, hogy a maradékot is befektessem. A querétarói házam még mindig ugyanaz volt, ahol Adrián felnőtt, bár most új ablakokkal és egy kertész által gondozott citromfával rendelkezett.

A díj egy helyi újságban jelent meg. Azután nem adtam interjúkat. De elég volt ahhoz, hogy a számom, amit Adrián 2013 óta letiltott, hirtelen üzeneteket kapjak tőle: először gratulálok, aztán szívek, majd kérdés, mennyi pénzem maradt.

Nem válaszoltam semmire.

“És mit kell szervezni?” kérdeztem.

“Mi lépünk,” válaszolta a fiam, mintha ez nyilvánvaló lenne. Nem logikus, hogy egyedül élj ennyi térrel.

Megnéztem a bőröndöket. Az egyikben még mindig hotel címke volt. A másiknak egy törött kerék volt, fekete szalaggal foltozva. Nem úgy néztek ki, mint egy pár csomagja, akik épp most döntöttek úgy, hogy meglátogatnak engem. Úgy néztek ki, mint az utolsó holmijaik, amiket sikerült megmenteniük.