Ő volt az a fiú, aki az egyetemi évei alatt az én asztalomnál vacsorázott. Emlékezett rá, hogy Adrián testvérként mutatta be.

“Pénzt vett el a cégtől,” mondta Rebeca. Az ő hibájuk, hogy ilyenek vagyunk.

—Panaszt tettél? Vannak számlakivonataid?

A fiam megrázta a fejét. Szerinte a könyvelője ellenőrizte a számokat. Azonban volt valami, ami nem stimmelődött: a mappában váratlan bérletfizetések voltak, 3 kártya és egy Daniel által aláírt követelmény.

Rebekah összehajtotta az utolsó oldalt, mielőtt elolvashatta volna.

“Nem kell részletekbe menned. Csak likviditásra van szükségünk.

“A pénzem nem olyan magyarázat, amit kihagyhatunk.

Elmentem a szobámba egy jegyzetfüzetért. Daniel telefonszámát megtartottam benne, mert amikor az anyja meghalt, tanácsot kért tőlem, hogyan zárjak le néhány ügyet a családi műhelyben. Felhívtam őt a ketten előttünk, és megkérdeztem, hogy igaz-e, hogy lopott pénzt a tanácsadó cégtől.

Del otro lado hubo un silencio incómodo.

—Señora Lucía, no voy a discutir información privada por teléfono con otras personas escuchando. Pero yo no tomé ese dinero. Si Adrián quiere aclararlo, puede revisar el requerimiento que le envié hace 2 meses.

Mi hijo se puso de pie.

—¡No tienes derecho a buscar a mis conocidos!

—Y tú no tienes derecho a usar mi firma. Siéntate o llévate tus maletas.

Adrián se sentó. Ya no hablaba como dueño de la casa.

Entonces sonó mi teléfono. Era Rosa, mi hermana menor. Me preguntó por qué yo había dejado de contestarle a Adrián sobre unos gastos de hospital.

—¿Qué gastos? —pregunté.

Rosa titubeó. Seis meses atrás le había prestado 160 mil pesos a mi hijo. Él le dijo que yo necesitaba una intervención urgente y no quería preocupar a nadie. Rosa había exigido saber la fecha del procedimiento; Adrián le contestó que yo estaba muy avergonzada de pedir ayuda.

Sentí una vergüenza que no me correspondía.