Valeria a fejét rázta, a könnyek elöntötték a szemét, de a hangja – bár reszketett – nem veszítette el a büszkeségét.
– Mateo… hallgass meg! Nem azért jöttem ide, hogy kémkedjek! Nem is tudtam… egészen tegnap estig nem tudtam, hogy a te családod és az én apám múltja hogyan fonódik össze! Amikor eljöttem a házunktól, csak el akartam menekülni a saját életem elől… a ránk kényszerített üzleti házasságok, a vagyon és a hazugságok elől. Itt… itt találtam meg először a békét. Megtaláltam az anyádban azt a családot, amit sosem kaptam meg. És benned…
– Bennem mit találtál? Egy újabb trófeát az apád gyűjteményébe?! – vágott közbe Mateo, és a hangja olyan vadul dörrent fel, hogy a sarokban lévő kis asztalon a vizespohár megremegett. – Nem kell a magyarázat, Valeria. A gyűlölet, amit az apád hagyott ránk, nem olyan dolog, amit egy mosollyal vagy egy jól megírt pénzügyi szerződéssel el lehet törölni. Csomagolj. Az autó vár kint. Visszaviszlek a vármegyébe, ott, ahová tartozol.
Három órával később a sivatagi porban egy magányos fekete autó zötyögött a Parral felé vezető úton.
Valeria a hátsó ülésen ült, a kezében szorosan szorítva a régi bőröndjét. Az arca könnyáztatta volt, a szíve pedig darabokra hullott. Amikor megérkeztek a falu szélére, Mateo leállította a motort, kinyitotta az ajtót, és szó nélkül kivette a bőröndjét a csomagtartóból.
– Itt a pénz az elmúlt hetek munkájáért – mondta Mateo ridegen, miközben egy borítékot csúsztatott a kezébe. – Az anyám… nos, neki majd elmagyarázom, hogy elmentél. Isten veled, Valeria. Soha többé ne keresd az utat ide.
A kocsi hirtelen elindult, és hatalmas porfelhőt hagyva maga után visszatért a Cárdenas-birtok felé, miközben Valeria ott állt a sivatagi országút szélén, teljesen egyedül.
De a birtokon a csend nem hozott megnyugvást.
