Amikor Mateo belépett a házba, Doña Mercedes a nappaliban ült a tolószékében. A tekintete szigorú volt, a ráncos kezei pedig szorosan megmarkolták a takaró szélét. Hallotta a kiabálást a reggeli órákban.
– Elküldted? – kérdezte Mercedes fojtott, de határozott hangon, mielőtt a fia még szólhatott volna.
Mateo a kandallóhoz lépett, a kezével a hideg kövekre támaszkodott.
– Elküldtem, Anya. Ő egy Alcázar. Az a család tette tönkre az apánkat. Hogy hittem el egy pillanatig is, hogy… hogy ő más?
Mercedes hirtelen felhorkant – egy olyan éles, keserű hangon, ami Mateót is meglepte.
– Te vagy a vak, Mateo! Nem a lány! Én figyeltem őt az elmúlt hetekben. Tudod, miért maradt itt, amikor az apja emberei keresték? Nem a pénzért. Hanem mert itt, ebben a kopár házban volt az első alkalom az életében, hogy valaki nem az aranyát, hanem a lelkét látta! Az apja bűneit akarod a nyakába varrni? Akkor pontosan olyan gyáva vagy, mint azok, akik annak idején tönkretettek minket!
Mateo megdermedt. Az anyja szavai – mint a forró vas – égették a tudatát.
Közben Parralban a helyi szálloda szobájában Valeria a nagybátyjával, Robertóval tárgyalt.
– Valeria, végre észhez tértél! – mondta Roberto elégedetten, miközben a szerződéseket lapozgatta. – A családi tanács jóváhagyta az egyesülést a északi bányászati csoporttal. Holnap aláírjuk a papírokat, és te leszel a régió leggazdagabb örököse. Nincs szükség arra a poros sivatagi farmra.
Valeria az ablakból a várost nézte. A fénylő utcák, a drága autók, az elegáns szálloda – mindaz, amiért mások az életüket adták volna – most olyan hidegnek és üresnek tűnt, mint a halál.
– Nem írom alá, nagybácsi – mondta Valeria halkan, de olyan határozott hangon, hogy Roberto megdermedt a papírokkal a kezében.
– Micsoda?! Megőrültél?!
– Lehet, hogy megőrültem – fordult meg Valeria, a szemében acélos fénnyel. – De a saját életemről én döntök. Nem az apám emlékeiről, és nem a te üzleteidről.
