Három nappal később a Cárdenas-birtok határában a naplemente vörös sugarai festették meg a sivatagot.
Mateo a verandán ült, a kezében a régi jegyzetfüzettel. A farm működött, a szarvasmarhák békésen legeltek, de a ház – az a ház, amely valaha üres volt – most még üresebbnek, fojtogatóbbnak tűnt, mint a hat évvel ezelőtti magányos napokon.
Hirtelen egy ismeretlen autó motorhangja hallatszott a földútról.
Mateo felnézett. Nem a szokásos fuvaros teherautó volt az. Egy egyszerű, poros bérautó állt meg a kapunál. Az ajtó kinyílt, és Valeria lépett ki belőle. Nem viselt drága ruhát; a sötétkék utazóingét és a régi kabátját hordta, a fekete haja pedig szabadon lobogott a sivatagi szélben.
Mateo lassan felállt a székből. A szíve a torkában dobogott, de a léptei nem vitték előre; megállt a tornác szélén.
Valeria odasétált a kapuhoz, megállt a kerítésnél, és egyenesen a férfi szemébe nézett.
– Azt hitted, ilyen könnyen megszabadulsz tőlem, Mateo Cárdenas? – mondta Valeria, és a hangja tisztán, melegen csengett a csendes esti levegőben. – Lemondtam a részvényekről. Lemondtam a birodalomról. Nem azértjöttem, hogy az apám bűneit törlesszem… hanem azért, mert rájöttem, hogy a szívem ott maradt a te sivatagodban.
Mateo nem bírta tovább. A kemény, áthatolhatatlan páncél, amit éveken át épített a szíve köré, egyetlen pillanat alatt rombadőlt. Rohant le a lépcsőn, átugrotta a korlátot, és mire Valeria a mondata végére ért, a férfi már átölelte a derekát, magához rántotta, és az ajkaira tapasztotta a csókját – egy olyan csókot, amely elmulasztotta a múlt minden fájdalmát.
A távolból Doña Mercedes nézte őket a tolószékéből a nyitott ablakon keresztül, és a szája sarkában egy elégedett, boldog mosoly futott át.
A vihar elvonult. A föld – a Cárdenasok és az Alcázarok közös földje – végre megnyugodott, és a sivatag fölött felkelő csillagok ragyogása fényt hozott a jövőbe vezető útra.
