— Kérem, maradjanak a helyükön. Csak egy pillanat, elhozom a dolgozószobámból.
2. fejezet: Az aktatáska
Átsétáltam a ház csendes, hűvös folyosóján.
Minden egyes lépésnél megéreztem a lábam alatt a tölgyfa parketta ismerős melegét. Ez a ház a nagymamámé volt. Emlékeztem, ahogy kislányként a szőnyegén játszottam, miközben a nagymamám teát főzött a konyhában, és arról mesélt, mekkora áldozatot hoztak a szüleivel azért, hogy ez az otthon megépüljön és a családé maradjon.
Amikor három évvel ezelőtt hozzámentem Dánielhez, azt hittem, hogy egy új, boldog fejezetet nyitunk ebben a házban. De a házasságunk első hónapjától kezdve Valéria úgy vonult be ide, mintha ő lenne a birtok úrnője. Átrendezte a bútorokat, szidalmazta a dekorációt, felújításokat követelt, amiket én fizettem a megtakarításaimból, és fokozatosan próbált leépíteni engem mint nőt, feleséget és háziasszonyt.
Dániel pedig… Dániel sohase állt ki mellettem. Ha édesanyja megalázott, ő mindig azzal intett le: „Ugyan már, drágám, Anya csak jót akar. Ne légy ilyen túlérzékeny.”
Beléptem a dolgozószobámba. Az íróasztal fémfiókjához léptem, előhúztam a kulcsot a zsebemből, és kinyitottam a zárat. Odabent három vastag, elegáns mappát készítettem elő.
Nem hirtelen felindulásból cselekedtem. Az elmúlt hat hónapban pontosan láttam, merre halad a házasságunk. Láttam a számlákat, amelyeket Dániel a hátam mögött halmozott fel, láttam a titkos átutalásokat az anyja számlájára, és láttam azt az arroganciát, amivel mindketten elkönyvelték: én egy gyenge, csöndes nő vagyok, akit örökké irányítani lehet.
Felkaptam a mappákat, bezártam a fiókot, és visszasétáltam az étkezőbe.
Amikor beléptem, Valéria még mindig az asztalfőn trónolt, a kutyanyakörvet a tányérja mellé dobta, mint valami győzelmi trófeát.
— Nos? — kérdezte türelmetlenül, összekulcsolva a kezeit. — Mi ez a nagy titokzatosság? Remélem, nem valami olcsó parfümöt vettél, mert tudod, hogy allergiás vagyok rá.
Odaléptem az asztalhoz. Nem ültek le. Megálltam közvetlenül Valéria és Dániel mögött.
