— Nem én voltam a cég elnöke azon az építkezésen, Sofía! — emelte fel a hangját León, de nem a düh, hanem az elkeseredettség szólalt meg belőle. — A Montemayor Group akkor még a nagybátyám, Héctor vezetése alatt állt! Ő intézte a cég eltussolási ügyeit. Ő fizette le a rendőrségi szakértőket, és ő szorított ki téged a kártérítési tárgyalásokról, mielőtt egyáltalán átvehettem volna az irányítást! Nem tudtam, hol vagy. Bűntudat gyötört, de Héctor mindent elkövetett, hogy elrejtse a baleset valódi aktáit!
— Akkor miért vagyok itt? — kérdeztem, s a szemeimből kicsordultak a könnyek. — Miért kerestettél meg? Miért vettél fel takarítónőnek ebben a házban?!
León vett egy mély lélegzetet, odalépett az íróasztalához, és felnyitotta a beépített páncélszekrényt. Kivett belőle egy vastag, fekete bőrmappát, és letette elém az asztalra.
— Mert nyolc hónappal ezelőtt végre sikerült megtörnöm Héctor belső hálózatát — felelte León. — Megszereztem az eredeti szakértői véleményeket, az igazságügyi fotókat és a belső átutalási bizonylatokat. Megtudtam, hogy ki szabotálta a szerkezetet. És megtudtam, hol élsz. Nem tudtam egyszerűen odasétálni hozzád, és egy csekket nyújtani. Nem tudtam megmagyarázni egy özvegynek, hogy a férje miattam halt meg, amíg nem volt bizonyítékom a gyilkos kilétéről.
— És miért nem a rendőrségre mentél?! — kiáltottam.
— Mert a gyilkos még mindig ebben a házban dolgozik — mondta León jéghideg hangon.
Abban a pillanatban a könyvtárszoba hatalmas, faragott tölgyfa ajtaja lassan kinyílt.
Ramiro lépett be. A férfi, aki León jobbkeze volt, aki a papírokat hordta, aki a múltkor játékokat hozott Miának, s aki mindig ott állt León mögött a fekete öltönyében. De most nem volt rajta mosoly. A kezében egy krómozott, hangtompítós pisztolyt tartott, s a csöve egyenesen León mellkasára szegeződött.
Mögötte egy másik alak lépett ki az árnyékból: egy idősebb, elegáns férfi, méregdrága szabású öltönyben, ezüstös hajjal. Héctor Montemayor volt az. León nagybátyja.
