— Milyen megható jelenet — szólalt meg Héctor gúnyos, éles hangon. — Az oroszlán végre elmondta az igazat a kis báránynak. Kár, hogy már egyikőtök sem fogja megérni a holnapi napot, hogy tegyen is valamit az ügyben.
A gyomrom görcsbe rándult. A vér megfagyott az ereimben. A gondolataim azonnal a kis szobára terelődtek, ahol Mia játszott a színes ceruzáival.
— Ramiro… — nézett rá León, s a hangjában nem pánik volt, hanem a mély, csalódott megvetés. — Tíz éve dolgozol nekem. Velem ettél az asztalomnál.
— És Héctor fizetett a családom orvosi számláit, mielőtt te egyáltalán tudtad volna, ki vagyok — felelte Ramiro, miközben a fegyverét meg sem rebbentette. — A baleset napján én vágtam át az acélkábelt, León. Te voltál a célpont. De az a hülye munkás közbelépett. Két évig tartott, míg Héctor elérte, hogy a részvényesek újra bízzanak benne, de te még mindig túl sokat szaglásztál. Amikor meghallottuk, hogy idehoztad Daniel özvegyét, tudtuk, hogy eljött az idő.
— A lányom… — nyögtem ki tehetetlenül, miközben eléjük léptem, megpróbálva védelmezni a hátam mögött álló León-t. — Ne bántsátok a kislányomat! Ő nem tud semmiről!
Héctor felnevetett. Egy hideg, arisztokratikus nevetés volt.
— A kislányod túl sokat beszél, Sofía. És túl sokat tud. Ramiro már gondoskodott róla, hogy a kisfaház melletti szoba zárva maradjon.
— Nem! — sikítottam fel, de León abban a pillanatban elém lépett. A hatalmas alakjával teljesen eltakart a fegyver elől.
— Héctor — mondta León, s a hangja visszhangzott a teremben, mint a mennydörgés. — Engedd el a nőt és a gyereket. Az az ügy kettőnk között van. A vagyonomat akarod? A céget akarod? Odaírom a nevemet a lemondó nyilatkozatra. De ők nem tartoznak a családunk mocsarához.
