Mark teste megremegett. Lassan visszahúzta a kezét a pénztárcájától, és az asztalra könyökölt. Az álla megremegett.
– Mennyi… mennyi hiányzik a géphez és a számlákhoz, Sarah? – kérdezte rekedten.
Sarah letörölte a könnyeit a kézfejével, és a pultra tett pénzkupacra nézett.
– Több mint háromezer dollár maradéka van a speciális oxigénkoncentrátornak és a heti gyógyszereknek – suttogta. – A biztosító a felét sem fizeti. Azt hittem, elveszítem az állásomat, elveszítem a lakást, és legfőképpen… azt hittem, elveszítem a fiamat.
Én, mint Lila, a pincérnő, aki még mindig a kezében tartotta a blokktömböt, éreztem, hogy a torkomban gombóc formálódik. Tudtam, mit jelent a fizetésnap előtti napok keserűsége. Tudtam, milyen az, amikor a fűtés vagy a gyógyszer között kell választani.
2. Fejezet: Az összefogás ereje
A vendéglőben eddig némán figyelő tömeg lassan mozgásba lendült. Nem volt benne semmilyen hivatalosság; ez nem egy jótékonysági gála volt, nem egy cég által szervezett adománygyűjtés. Ez a hétköznapi emberek csendes, ösztönös segítőkészsége volt.
A pult mögül Mrs. Gable, a hatvankét éves szakácsnő, aki harminc éve sütötte a fánkokat ebben a kis helyen, kitörölte a kezét a konyharuhába, előjött a lenyitható ajtón, és a köténye zsebéből egy vastag, összehajtogatott papírpénz-köteget húzott elő.
– Ezt a nyugdíjalapomból teszem hozzá, kislány – mondta Mrs. Gable, letéve a pénzt a többi mellé, majd gyengéden megveregette Sarah vállát. – Egyetlen anyának sem kellene a gyermeke életéért így küzdenie. Istenem, Leo még csak hat éves…
Egy másik vendég, egy középkorú sofőr, aki éppen a reggeli kávéját itta, felállt, odasétált a fülkéhez, és dobott egy százast a kupacra.
– A múlt héten költöztem ide a városon kívülről – mondta rekedt, mély hangon. – Nem is ismerem a családotokat. De a jóisten úgy hozta, hogy ma reggel ide ültem. Ez a fiam emlékére megy. Használjátok egészséggel.
