Sarah bólintott, megölelt – egy olyan szoros, szívből jövő öleléssel, amit sosem fogok elfelejteni –, majd Markkal együtt elhagyták az étkezdét. Mark a kabátját a karján viselve, szinte védelmezően kísérte ki a nőt a reggeli napsütésbe.
4. Fejezet: Új fejezet a kis vendéglőben
Három hét telt el azóta a vasárnap reggel óta.
A kis vendéglőben az élet a szokásos mederben folyt tovább, de valami mégis megváltozott. A vendégek gyakrabban köszöntek egymásnak, a borravalók is bőségesebbek lettek, és valahányszor valaki betért a reggeli csúcsforgalomban, a légkörben mindig ott lebegett az az emlék, hogy a nehéz időkben sem somosunk egyedül.
Azon a keddi napon, amikor a délutáni műszakot vettem át, az ajtó csilingelése jelezte egy új vendég érkezését.
Egy elegáns, de barátságos mosolyú kisfiú lépett be a boltba, szorosan az édesanyja kezét fogva.
Leo volt az.
A hatéves kisfiú arca még sápadt volt a betegség utáni hónapokból, de a szemei élénken csillogtak. A nyakában nem volt oxigéncső, a légzése egyenletes és tiszta volt.
Sarah azonnal felém vette az irányt, mögötte a kisfiúval. Egy kis dobozt tartott a kezében.
– Lila! – kiáltotta boldogan, miközben odalépett a pulthoz. – Gondoltuk, beugrunk, mielőtt a kontrollvizsgálatra megyünk. Leo saját kezűleg rajzolt neked valamit.
A kisfiú félénken előhúzott a zsebéből egy összehajtogatott papírlapot, és átnyújtotta nekem. Kinyitottam. Egy színes ceruzával rajzolt kép volt rajta: egy mosolygó pincérnő, akinek a fején egy kis koronához hasonló tálca lebegett, és mellette egy hatalmas, boldog kiskutya meg egy szuperhős fiú.
– Ez te vagy, Lila néni – mondta Leo vékony kis hangján. – Azt mondták anyáék, hogy te vagy a szuperhős, aki megmentette a napunkat.
A torkomban lévő gombóc újra visszatért, de ezúttal a tiszta boldogság könnyei égették a szememet. Letérdeltem a kisfiú elé, és megsimítottam a barna haját.
– Köszönöm, Leo – mondtam halkan. – Ez a legszebb ajándék, amit életemben kaptam.
