A kis zöld rendelési lap körüli asztal rövidesen egy valóságos kis pénzkupaccal telt meg. Készpénz, aprópénz, gyűrött bankjegyek, sőt, az egyik fiatal fiú az utolsó tízdollárját tette oda, miközben azt mondta: „Remélem, hamarosan jobban lesz.”
Sarah a kezébe temette az arcát, és hangosan, szívszaggatóan zokogni kezdett. De ezúttal nem a kétségbeesés, hanem a feloldozás és a meghatottság könnyei voltak ezek. Mark, a rideg üzletember, aki azelőtt a pénzt és a fegyelmet követelte, most lassan felállt a fülkéből, leült Sarah mellé a szűk padra, és átkarolta a kimerült nő vállát.
– Sajnálom, Sarah – suttogta Mark a fülébe, és a szemei maguk is nedvesek voltak. – Elvakult voltam. Azt hittem, minden a számokról szól. De tévedtem. Hétfőn reggel a cég nevében kifizetem a hátralévő teljes összeget a kórháznak. És addig… addig te és Leo megkapjátok a fizetett szabadságot, amíg a kisfiad teljesen fel nem épül.
3. Fejezet: A műszak folytatódik
A vendéglő lassan visszatért a megszokott ritmusához, de a hangulat teljesen megváltozott. Már nem volt feszültség a levegőben. A reggeli órák lassan átváltottak délelőttbe, a kávéfőző gép zúgása barátságosabbnak tűnt, és a vendégek halk, kedves hangon beszélgettek egymással.
Én visszatértem a pulthoz. A lábam még mindig fájt a sokadik dupla műszaktól, a kávém rég kihűlt a sarokban, de a lelkemben valami különös melegség áradt szét.
Sarah és Mark óvatosan összegyűjtötték a pénzt a zöld rendelési lapról. Sarah odajött hozzám, miközben a pultot törölgettem. A szeme vörös volt a sírástól, de az ajkán ott lebegett egy apró, reményteli mosoly.
– Lila… – mondta, és a keze a karomra nehezedett. – Nem tudom, hogyan köszönjem meg. Ha te nem lépsz oda… ha te nem kezded el…
– Nem én kezdtem el, Sarah – mosolyogtam vissza rá, miközben elvettem a piszkos kávéscsészéket. – Én csak emlékeztettem az embereket arra, hogy itt élnek. Vigyázz Leóra. A többi pedig… a többi majd megoldódik.
