Emlékeztettem, hogy egy karriert töltöttem azzal, hogy céget építettem azzal, hogy tisztán értem a kötelezettségeket.

Azt mondta: “Ez nem üzlet.”

Mondtam neki, hogy pontosan ez rontotta a helyzetet.

Az üzleti életben senki sem várt tőlem 86 000 dollárt, miközben megkért, hogy tűnjek el a béke fenntartásának feltételeként.

Védekezővé vált, és azt mondta, Lena nem tudta, mennyi birtokom, amikor meghozta a döntést.

Megkérdeztem, miért számít ez.

Drew azt mondta, hogy nem így van, majd bevallotta, hogy megdöbbent.

Mondtam neki, hogy az vagyontárgyaim mérete nem befolyásolja, hogy valaki tisztel-e engem.

Azt válaszolta, hogy bőven elég pénzem van a veszteség elviselésére.

Azt mondtam: “Folyton visszatérsz arra, hogy megengedhetem-e magamnak. Még mindig várom, hogy elmagyarázd, miért ad ez neked jogot rá.”

Drew felállt, és a nappali ablakához sétált.

Azt mondta, az esküvő katasztrófába vált.

Megkérdeztem, engem hibáztat-e.

Azt mondta, mindenkit hibáztat.

Ez a válasz legalább őszintébb volt, mint úgy tenni, mintha nem lenne haragja.

Azt mondta, Lena sírt.

Az anyja dühös volt rá.

Paige már nem vette fel a hívásainak felét, és úgy érezte, hogy olyan emberek között ragadtak, akik mind úgy hitték, hogy valami lehetetlent kellene megoldania.

Mondtam neki, hogy nem a természet erői között van rekedve.

A választások között élt.

Néhány Lenáé volt.

Néhány az enyém volt.

Néhány az övé volt.

Megkérdeztem tőle, miért egyezett bele, hogy egyáltalán kizárjon.

Ezúttal nem fogadtam el a békét válaszként.

Drew az ablaknál maradt, és végül azt mondta, hogy Lena két napig sírt az utolsó tervezői megbeszélésük után.

Azt mondta neki, hogy nem élvezheti az esküvőt, ha egész nap figyeli a reakcióimat.

Azt mondta, megpróbálta meggyőzni, hogy viselkedni fogok, de Lena folyton kérdezte, hajlandó-e előtérbe helyezni az érzéseit az esküvőjük napján.

Drew végül beleegyezett, mert azt hitte, hogy felépülök.

“Tudtam, hogy megsérülsz,” mondta. “Csak azt hittem, hogy végül megérted.”

Ez volt az igazság, amire vártam.