Drew megkérdezte, mit tennék a helyén.

Mondtam neki, hogy ez a kérdés egy másik módja annak, hogy elvállaljam azt a felelősséget, amit végre elkezdett megérteni, hogy az övé van.

Majdnem egy órát maradt.

Szinte mindenről beszélgettünk, kivéve azt, hogy elmennék-e, ha hirtelen újra megjelenne a meghívó.

Hálás voltam ezért.

Drew bevallotta, hogy kezdett rettegni a szombattól.

Már nem tudta, hogy akarja-e a ceremóniát, vagy csak elkerülni a lemondás megaláztatását.

Aggódott amiatt, mit gondolnak majd Lena szülei, mit mondanak a vendégek, és mennyi pénzt veszítettek már el.

Emlékeztettem rá, hogy a szégyen nem ugyanaz, mint a nyilvános rossz házasság ok.

Azt mondta, már jogilag házasok voltak.

És azt mondtam, hogy ez az őszinteséget sürgetőbbé teszi, nem kevesebbet.

Ha a hivatalos ceremónia egy olyan előadássá vált, amely válságban lévő házasságot rejt el, akkor a meghívók postázása miatt folytatni sem javítaná az alatta lévő házasságot.

Drew távozása után azt vártam, hogy igazolva érzem magam.

Ehelyett féltem érte.

Hetekig akartam, hogy lássa, milyen kegyetlenség van abban, ami történt.

Most, hogy kezdte látni, a látvány nem volt kielégítő.

A fiam úgy nézett ki, mint egy olyan férfi, aki végre felkapcsolta a lámpákat egy szobában, és rájött, hogy nem tetszik neki, ahol áll.

Sosem akartam, hogy a házassága megbukjon.

Azt akartam, hogy megértse, hogy a béke, amit egyik kapcsolat után feláldozva szereztek, nem béke.

Különbség van aközött, hogy valaki szembesüljön a következményekkel, és élvezni a pillanatot, amikor megérkezik.

Aznap délután tisztábban értettem ezt a különbséget, mint az előző két hét bármely pontján.

Másnap reggel Lena először hívott fel a kávés találkozónk óta.

Hangja kontrollált volt, de a harag éppen alatta ült.

Megkérdezte, hogy Drew nálam volt-e.

Igent mondtam.

Megkérdezte, mit mondtam neki.

Én azt válaszoltam, hogy a beszélgetésünk Drew-é volt, hacsak ő nem akarja megosztani.

Lena azzal vádolt, hogy ellene fordítottam őt.