Az első lépés a jégtálca mögött
A konyhában hirtelen olyan dermesztő csend lett, mintha a nyári hőség helyett a mély téli fagy öntötte volna el a házat. A hűtőszekrény kompresszora mélyen, ritmikusan búgott a sarokban, míg a fagyasztó ajtajához lépő Charlene válla megfeszült.
Két szó. Csupán két szó, amit Josie a háta mögött, a levegőbe rajzolt jelekkel, a megszokott, kétségbeesett apai jelnyelven üzent nekem.„Nem ő. Ő.”
Nem Bennett Crane volt a ragadozó, akitől a lányom rettegett. Nem az a gazdag, hűvös üzletember, akit annyiszor félreértettem, és akit az asztalfőn ülve hideg, ítélkező szörnyetegnek hittem. A valódi veszély, a mérgezett tőr, a fojtogató hurok ott állt mellettem a konyhában, hófehér kötényben, édes mosollyal az arcán. Charlene. A nő, akit holnap reggel oltár elé akartam vezetni, és akinek a nevét rá akartam íratni a házi bizonyítványunkra – arra a birtokra, amit Celeste-tel, a halott feleségemmel építettünk fel huszonhárom évvel ezelőtt.
A vér lassan lüktetni kezdett a halántékomban. Hatvannégy éves ápolóként az évek során sok mindent láttam a sürgősségin: halált, balesetet, hirtelen összeomló életeket. De ez a felismerés olyan volt, mintha valaki hideg acélt döfött volna a bordáim közé.
Charlene megfordult a fagyasztó ajtajától, a kezében egy zacskó jégkockával. Az arca egy pillanatra megrebbent, amikor észrevette, hogy Josie és én egymásra nézünk.
– Arlo? – kérdezte, és a hangja most is olyan lágy volt, mint a legpuhább selyem. – Minden rendben? Olyan furcsán néztek. Készíthetek még egy kis teát? Vagy talán… történhetett valami a vacsorával?
– Nem, Charlene – mondtam, és a hangom olyan mély és rekedt volt, hogy még magam sem ismertem meg. – Nincs baj a vacsorával. Csak most értettem meg valamit. Nagyon is világosan.
Josie egy lépést hátrált, a szemeiben félelem és könyörgés vibrált. A kezei tétován megálltak a köténye szélén. Pontosan tudta, hogy ha Charlene most észreveszi, hogy lebukott, a következmények végzetesek lehetnek.
