A pince levegője hirtelen megfagyott. A régi, szigetelés nélküli csövek felettük alig hallhatóan, de idegesítően zümmögtek, a mosógép alatti gumilap pedig tompán remegett a falak mentén. Iris Coleman szürke dzsekije megfeszült a vállán, ahogy a keze, amit az imént még óvó gesztusként nyújtott Martha felé, lassan visszahúzódott a levegőbe, mint egy fegyver, amit lebukás után próbálnak elrejteni.
A papírlap, amelyen a Hagyatéki értékesítés előkészítője – tulajdonos elhagyja a földszinti alvórészt felirat szerepelt, ott fehérlett a kék logós fejléc alatt.
Martha nem kiabált. Nem dobta el a köpenyét. Az ujjai csak még szorosabban simultak Frank flanel anyagához, mintha a halott férje ruhája lenne az utolsó stabil pont a földön, ami még megakadályozza, hogy ez a harminchat évnyi emlékekkel bélelt, szerény clevelandi pince egyetlen pillanat alatt összeomoljon.
– Iris… – szólalt meg végül Martha. A hangja nem remegett. Olyan mélyről és stabilan jött, mint a pince betonpadlója. – Harminc évig ittam veled a kávét ezen az asztalon. Te voltál az, aki hoztad a pite szeletet, amikor Frank elment. Te voltál az, aki segítettél kiválasztani a virágokat a koporsójára. És most… te tervezed meg, hogy kiárusítják a bútoraimat, miközben én még itt élek?
Iris arca hirtelen elveszítette azt a megjátszott, jóságos baráti melegséget, amivel percekkel ezelőtt még a lelkire akart beszélni. A vonásai megkeményedtek, a szája egy vékony, rideg vonallá húzódott össze. Megértette, hogy a lepel leesett; nincs tovább szükség a „nyugodt, aggódó barát” szerepére.
