– Martha, légy már észszerű! – felelte Iris, és a hangja hirtelen élesebbé, szinte üzletibbé vált. – Lauren kétségbeesve hívott fel múlt héten. Azt mondta, már nem bírja nézni, hogy egy hetvenhat éves asszony egy nyirkos pincében gubbaszt, mint egy erdei vad. A lányod azt akarja, hogy költözz be abba a modern nyugdíjas parkba a városszélén, ahol biztonságos a padló, és van lift. De te hajthatatlan vagy! Azt mondtad, soha nem hagyod el ezt a házat. Szóval valakinek meg kellett hoznia a nehéz döntést.
– Valakinek? – ismételte meg Martha, és a szemében felvillant az a hajthatatlan tűz, amivel Frankkel együtt még 1979-ben megvették ezt a házat, amikor a téglafalakat saját kezűleg kellett lefesteniük. – Ez az én házam, Iris. Nem a lányomé, és végképp nem a te ingatlanos haverjaidé.
– Az ingatlanügynökség, amellyel dolgozom, nem valami idegen cég, Martha – vágott közbe Iris, és a hangjában már ott bujkált a megsértett üzletasszony gőgje. – A fiam most indította el a hagyatéki és ingatlanfelmérő irodáját, és szükségünk volt egy referenciára a környéken. Ez a ház tökéletes helyen van, a telek értéke az egekben szökött. Ha most eladjuk, amíg a piac jó, Lauren kap egy csomó pénzt a jövőjére, te pedig beköltözhetsz egy csinos kis lakásba, ahol nem kell a régi csövek rozsdájától tartanod. Mindenki jól jár!
– Kivéve azt, akitől el akarják venni az otthonát – mondta Martha csendesen, de olyan keményen, hogy Iris akaratlanul is hátrább lépett egy fél lépést a betonon.
A pinceajtó felülről megnyikordult. Lépések hallatszottak a fa lépcsőn – gyors, határozott léptek, amelyek rituálészerűen jelezték Lauren megérkezését. A lányuk, egy negyvenes éveiben járó, elegáns kosztümöt viselő nő lépett be a pince alagsorába, a kezében egy márkás táskával.
