– Anya? – kiáltott le Lauren, de amikor meglátta a jelenetet – Iris-t a feszült arccal, Marthát a kezében Frank köpenyével, és az asztalon fekvő hivatalos ajánlatot –, a szavak elakadtak a torkán.
– Szóval te is benne vagy, Lauren? – nézett a lányára Martha. A hangjában most már nem volt düh; csak az a mélységes, fojtogató csalódottság, ami jobban fájt, mint bármilyen fizikai fájdalom. – Te hívtad ide Iris-t, hogy titokban felmérjék a terepet, amíg én fent kávét főzök?
Lauren elvörösödött. A táskáját szorongató ujjai kifehéredtek. – Anya, nem akartuk ezt így… de muszáj volt! Nézz magadra! Hónapok óta beszélek neked a költözésről. Nem akarsz hallgatni senkire. Azt hiszed, ez a pince az élet, de ez nem élet, ez egy sírbolt! Apa halott, és te vele együtt temeted el magad ebben a házban. Iris csak segíteni akart, hogy professzionális módon elindítsuk a folyamatot, mielőtt még valami bajod esik a lépcsőn!
Martha a lányára nézett. Arra a lányra, akit huszonnégy órában pelenkázott, akinek a lázait éjszakákon át hűsítette ugyanezen a téglaházon belül, akinek a biciklijét Frank a saját kezűleg szerelte meg ezen a lenti munkapadon. És most ez a lány egy idegen ügynökkel együtt a háta mögött akarta kisöpörni őt a saját emlékpontjaiból, „szakmai segítségnek” álcázva a kifosztását.
– Ha bajom esne a lépcsőn, Lauren… – mondta Martha, és lassan lehajtotta a fejét, majd a munkapadra helyezte Frank köpenyét –, az az én bajom lenne. De úgy látszik, attól tartottatok a legjobban, hogy soha nem esik bajom. Attól féltetek, hogy még húsz évig itt élek, és elfoglalom a helyet, ami szerintetek már rátok tartozik.
– Anya, ez nem igaz! – kiáltott fel Lauren, a könnyeivel küzdve. – Mi csak… mi csak azt akarjuk, hogy biztonságban legyél!
