– A biztonság nem azt jelenti, hogy eladják a múltamat, míg én még lélegzem – mondta Martha, majd felemelte a fejét, és Irisre, majd a lányára nézett. – Most pedig azt kérem mindkettőtöktől, hogy hagyják el a házamat.
Iris az ajkába harapott. Felkapta az asztalról a hivatalos papírt, gyűrötten a táskájába süllyesztette, és a konyha felé vezető lépcsőre mutatott. – Te nem vagy normális, Martha. Egyedül akarsz megrohadni ebben a fene nagy házban, miközben a saját családod próbál megmenteni. Meglásd, még vissza fogsz sírni minket, amikor egy éjszaka rájössz, hogy senki sincs veled.
A lépcsőn felhallatszó kopogó léptek hamarosan elhaltak. A bejárati ajtó csapódása messziről hallatszott, majd a csend visszatért a pincébe.
De ez a csend már nem olyan volt, mint a gyász csendje. Ez a tiszta, hideg, határozott valóság csendje volt.
Martha egyedül maradt.
A szárítógép még mindig halkan duruzsolt a sarokban, a csövek zümmögtek a mennyezet alatt, és a munkapadon ott feküdt a flanel köpeny. Martha odalépett, finoman megsimította az anyagát, majd leült a kis székre, amit Frank faragott neki. Nem sírt. Nem volt benne félelem.
Körbenézett a kis befejezett szobában, a könyveken, a régi rádiókon, a falon függő családi fényképeken. Megértette valamit: a gyász nem azt jelentette, hogy az ember rabja marad egy tárgynak. A gyász azt jelentette, hogy tiszteli azt, amit kapott, és megvédi azt, ami még maradt.
A következő napokban a ház megváltozott. Nem azért, mert Martha elköltözött volna – hanem mert elkezdte visszavenni a teret.
