Az első napon 22 fiatal gyűlt össze. Néhányan Madrid városrészeiről származtak; mások Toledóból és Segoviából utaztak. Egy Nuria nevű diák, aki felváltozott a tanulással pincérnői műszakokkal, megállt a kék pad előtt.

“Ki festette le?” kérdezte.

“A lányunk,” válaszolta Carmen.

“Jó ízlése volt.

Hamarosan további ösztöndíjak érkeztek. A vendégházban diákprojektekről készült fényképeket akasztottak: egy felújított könyvtárat, árnyékos iskolai játszóteret, átalakított lakóhelyeket. Carmen csak egy nap másokon is segítsenek tőlük.

Álvarónak majdnem egy évbe telt, mire visszatért. Alcorcónban lakott bérletben, egy másik cégnél dolgozott telephelyvezetőként, és elvált Irene-től. Hozott egy mappát Lucía régi rajzaival.

“Luciaé voltak,” mondta a bejáratnál. Megtartottam őket, amikor kiürítettük a raktárt. Szerintem itt kellene lenniük.

Carmen a rajzokat nézte, anélkül, hogy megölelte volna.

“Köszönöm, hogy elhoztad őket.”

“Nem várom, hogy ma megbocsátasz nekem. Csak azt akartam mondani, hogy igazad van. Nem a szerződés miatt. Mert úgy bántam veled.

Miguel kinyitotta a kaput.

“Beugrhatsz egy kávéra.” Ez nem törli el, ami történt, de ez egy kezdet.

Beléptek a konyhába. Az ablakon keresztül láthatta, hogy diákok dolgoznak, ahol Irene ünnepelte a bulit. Álvaro nem kért örökséget vagy társaságot. Megkérdezte, megjavíthatná-e a kék padot.

A kibékülés látogatásokkal, bocsánatkérésekkel és tényekkel járt. Miguel betartotta a gazdasági megállapodást: fia szeretete nem jelentette azt, hogy felszabadítják a felelősségektől.

Egy tavaszi délután, amikor a mandulafák virágoztak, Carmen megtalálta, hogy Álvaro befejezi a pad festését. Pontosan ugyanazt a kék színt választotta, mint Lucia.

“A nővéred azt mondta, hogy egy háznak olyan helynek kell kinéznie, ahová mindig vissza lehet térni,” suttogta.

“És én voltam az, aki becsukta az ajtót előtted.”

“Igen,” válaszolta Carmen. Ezért remélem, soha nem felejted el, milyen érzés a túloldalról.

Este Miguel Carmen mellett ült, miközben a diákok szerszámokat gyűjtöttek. Nevetés és hangok hallatszottak az útról. A kapu nyitva állt azok számára, akik részt vettek a műhelyeken.

“Megéri ennyi fájdalmat?” Carmen kérdezte, miközben a vállára hajtotta a fejét.