Amíg az idős ügyvéd, Mr. Harrison el nem lépett a padsorok közül, kezében egy sárgult, vastag papírmappával.
— Mr. Harrison… — fordultam felé, miközben Emily még mindig a karomat rángatta. — Mi ez?
Mr. Harrison – aki apám és anyám ügyvédje volt harminc éven át – óvatosan kinyitotta a mappát. Levette az aranykeretes szemüvegét, megigazította, s rám, majd Emilyre nézett.
— Charles — mondta az öregügyvéd halkan, de elég hangosan ahhoz, hogy a jelenlévő rokonok és a menyasszony gazdag családja is meghallja. — Ön és a menyasszonya folyamatosan arról a „bűzös, értéktelen kis farmról” beszélnek. De úgy tűnik, senki sem vette a fáradságot, hogy megnézze a telekkönyvi kivonatot és az eredeti alapító okiratokat.
— Milyen telekkönyvet?! — csattant fel Emily apja, Arthur, aki a padsor első sorából pattant fel, elegáns szmokingjában, pöffeszkedő elbizakodottsággal. — Ez egy esküvő! Nincs időnk egy szegényház papírjait böngészni! Charles, szedd össze magad, és ne hozz szégyent a lányomra a vendégeink előtt!
— Hallgasson, Arthur — néztem rá olyan tekintettel, hogy az öregember lefékezett.
Mr. Harrison kihúzott egy hajtogatott, vörös pecséttel ellátott okiratot.
— A „stinking farm”, ahogy Ms. Emily nevezi — olvasta fel Mr. Harrison —, nem egy átlagos mezőgazdasági ingatlan. A 450 holdas terület a megye legnagyobb ritka-földfém és prémium ásványvíz-forrás felett terül el. Három évvel ezelőtt a szövetségi állam és két nemzetközi energiaipari konszern vételi és kitermelési ajánlatot tett a területre.
A gótikus csarnokban elakadt a lélegzet.
— A terület becsült piaci értéke — folytatta az ügyvéd, s a hangja hidegen, kimérten csengve vert visszhangot a falakon — jelenleg hatvanhatmillió dollár.
Emily arca teljesen elfehéredett. A szája félig nyitva maradt.
— Hogy… tessék?! — suttogta. — Hatvanhat… millió?!
