— Így van — bólintott Mr. Harrison. — De van itt még valami. Charles apja és anyja, Margaret, húsz évvel ezelőtt megalapították a Vance Ökológiai Alapítványt. A farm nem csupán egy magánbirtok. Az ott működő speciális talajjavító és biológiai kutatóállomás bocsátja ki azokat a jellegzetes, természetes szervetlen vegyületeket és fermentált organikus anyagokat, amelyek a környező vizek tisztítását végzik. Az a „szag”, amit Ön érzen, Ms. Emily… az a természetes, organikus regenerációs eljárás illata. A föld illata, ami ezt a vagyont és a megye ökológiai egyensúlyát fenntartja.
Ránéztem anyámra. Margaret csendesen lefele hajtotta a fejét.
— Anya… — léptem hozzá, s a kezembe vettem a megkérgesedett, munkában elhasznált kezét. — Te… te tudtad ezt? Miért nem mondtad el nekem soha? Miért hagytad, hogy azt higgyem, alig tudjuk kifizetni a számlákat?
Margaret felnézett rám. A szemeiben tiszta, bölcs fény ragyogott.
— Mert a te apád és én nem akartuk, hogy a pénz árnyékában nőj fel, Charles — mondta halkan, de a hangja átjárta a csendet. — Látni akartuk, hogy milyen ember válik belőled a vagyontól függetlenül. Látni akartuk, hogy tisztelsz-e engem, a munkát, és a földet akkor is, ha azt hiszed, semmim sincs. Apád mindig azt mondta: „A pénz megmutatja, ki van melletted, de a szegénység megmutatja, ki szeret igazán.”
A szavak úgy csaptak le a templomra, mint a villám.
Emily lassan felém lépett. A tekintetében a korábbi gúny és felsőbbrendűség helyét egy csapásra átvette a pánik, a kétségbeesés és a tehetetlen kapzsiság.
— Charles… drágám… — nyújtotta felém a kezét, s a hangja remegni kezdett. — Én… én nem tudtam! Én csak viccelődtem, tényleg! Tudod, milyen hülye humorm van néha! Én szeretem édesanyádat! Nagyon tisztelem őt! Kérlek, beszéljük meg ezt… Ne rontsuk el életünk legszebb napját!
Ránéztem a nőre, akit el akartam venni.
