Itt állt előttem a sok ezer dolláros ruhájában, a tökéletes frizurájával, de hirtelen nem láttam benne mást, mint egy üres, üveghegyű maszkot. Amikor azt hitte, hogy anyám egy szegény, jelentéktelen parasztasszony, gátlástalanul eltaposta a méltóságát. De amint megtudta, hogy a „bűzös farm” hatvanhat millió dollárt ér, azonnal kész volt letérdelni és szeretetet színlelni.
— Nem, Emily — mondtam, s hátraléptek tőle egy lépést. — Nem a humroddal volt a baj. A lelkeddel van a baj.
— Charles! — kiáltotta Emily apja, Arthur, ahogy odarohant hozzánk. — Ne hozz elhamarkodott döntést! Fiatalok vagytok, az indulatok dolgoznak! A családjaink egyesülése óriási lehetőség lenne mindkét félnek!
— A maga családja nem velem akart egyesülni, Arthur — néztem az öregember szemébe. — Maguk egy jó parti fizetőképes vőlegényét keresték. De most, hogy nyilvánvalóvá vált, anyám kicsoda és mit képvisel, végleg megértettem, hová tartozom.
Kinyújtottam a kezem Emily felé.
— A gyűrűt, Emily. Most.
Emily remegő ujjakkal lehúzta az ujjáról a méregdrága eljegyzési gyűrűt, amit három hónapja vettem neki. A gyűrű halkan koppant a tenyeremben.
Visszafordultam anyámhoz. Átkaroltam a vállát, s mélyen beteltem azzal az ismerős, meleg illattal – a föld, a levendula és a becsületes munka illatával –, amit a menyasszonyom „farm-szagnak” nevezett.
— Gyere, anya — mondtam. — Menjünk haza.
— Charles! — sikította utánam Emily a templom közepén, miközben a vendégek döbbenten figyeltek. — Nem hagyhatsz itt! Micsoda szégyen ez az én családomnak?!
Megálltam a templom nagy, nyitott tölgyfa ajtajánál. Visszanéztem rá.
— A szégyent nem én hoztam rátok, Emily. A saját gőgötök hozta rátok.
Kivezettem anyámat a templomból a friss, napsütéses levegőre. Mr. Harrison halkan követett minket, s mosolyogva csukta be mögöttünk a templom hatalmas szárnyait.
Az elkövetkező hónapok életem legnehezebb, mégis legmegtisztítóbb időszakát hozták el.
