– Nem csapdát állított, Victor – léptem előre én magam először a beszélgetés során. A hangom nyugodt volt, pontosan olyan, mint amikor a 911-es hívásoknál az kétségbeesett embereket nyugtatom. – Csak lehetőséget adott nektek. Megadta a lehetőséget, hogy emberségesen viselkedjetek. Hogy eljöjjetek a temetésre, hogy megkérdezzétek, hogy vagyok, hogy bocsánatot kérjetek azért, amit huszonkét évvel ezelőtt tettetek.
Ránéztem anyámra, Sylviára.
– De ti nem ezért jöttetek. Ti költöztető teherautóval jöttetek. Szemeteszsákokat adtatok a kezembe. Apám a falak áttöréséről beszélt, a bátyám pedig szobát választott magának, mielőtt még a nagymama teste kihűlt volna.
– Nolan… fiam… – kezdte Sylvia, és a hangjában hirtelen álszent, remegő kedvesség jelent meg. – Mi csak… mi csak meg akartunk védeni téged a ház körüli gondoktól! A teher túl nagy lett volna neked…
– Ne nevezz a fiadnak – mondtam halkan, de ellentmondást nem tűrően. – A fiad kilencszázhatvan vasárnapon át várt rád azon a verandán. De te soha nem jöttél el. Az az ember, aki engem felnevelt, aki megtanított fizetni a dolgaimért, aki megvigasztalt, amikor sírtam, ebben a szobában lakott. És ő tizennyolc hónapja pontosan tudta, mit fogtok tenni.
3. Fejezet: A szembesítés
Preston, a bátyám, aki addig hallgatott, most felháborodottan lépett előre.
– És velem mi lesz?! – kiáltotta. – Én a testvéred vagyok! Nekem is jár ebből a házból valami! Én vagyok a legidősebb!
Ránéztem Prestonra. Egy évvel volt idősebb nálam. Amikor a szüleim otthagytak engem a verandán, Prestont magukkal vitték. Ő volt a „jó gyerek”, a kedvenc, akit érdemesnek tartottak arra, hogy családban neveljék.
– Te nem vagy a testvérem, Preston – mondtam lassan. – Te egy idegen vagy, aki bejött a házamba, és el akarta venni a szobámat. Huszonkét évig egyetlen üzenetet sem küldtél. Egyetlen születésnapi kártyát sem írtál. Nem tudod, ki vagyok, és én sem tudom, ki vagy te.
