Az a ház, amit el akartak venni tőlem, újra csendes lett.
4. Fejezet: A titkos levél és a rézkulcs
Alden sóhajtott egy nagyot, leült a fotelbe, és leveszi a szemüvegét.
– Szép volt, Nolan. A nagymamád büszke lenne rád. Pontosan úgy viselkedtél, ahogy ő remélte.
– Köszönöm, Alden – mondtam, miközben leültem vele szemben. – Még mindig nem értem teljesen… miért kellett ezt így csinálnia? Miért nem mondta el nekem korábban?
– Mert Evelyn ismerte őket – válaszolt az ügyvéd. – Tudta, hogy ha előre figyelmeztet téged, vagy ha nyílt háborút kezd velük, amíg él, az elvonta volna a figyelmedet a saját életedről. Ő azt akarta, hogy nyugodtan végezd a munkádat, hogy felnőj, és hogy ne gyűlölettel a szívedben élj. Azt akarta, hogy a szüleid maguk leplezzék le magukat előttük és előtted is.
Alden e ekkor a táskájába nyúlt, és kivett egy kis, fából készült dobozt.
– Most pedig, Nolan… itt az ideje, hogy használd azt a rézkulcsot.
Ránéztem a nyakamban lógó kulcsra.
– Mire való ez a kulcs?
– Evelyn szobájában, a padlólapok alatt van egy régi, beépített széf. Ezt a kulcsot az apád apja, a nagyapád készítette. A széfben van valami, amit Evelyn csak neked hagyott meg.
Felsétáltam a lépcsőn a nagymamám szobájába. A szobában még mindig érződött a levendula és a régi könyvek illata. Az ágy melletti éjjeliszekrény alatt megtaláltam a laza padlólapot, amit Alden említett.
Elhúztam a fát. Ott lapult egy kis, nehéz vasdoboz, egy sárgaréz zárral.
A kezem remegett, ahogy a rézkulcsot a zárba illesztettem. A zár halk kattanással fordult el.
Kinyitottam a dobozt. A belsejében nem arany volt, és nem is pénz.
Egy vastag, kézzel írott napló feküdt benne, mellette egy köteg régi fényképpel és egy borítékkal, amire az én nevem volt írva a nagymama jellegzetes, dőlt betűivel.
Kivettem a levelet, leültem a nagymamám ágyára, és kinyitottam.
