Minden szem rám szegeződött.
Kyle odalépett hozzám, és a földre sütött szemmel, remegő kézzel kinyújtotta a zsebéből elővett Jeep-kulcsot. – Julian… kérlek. Sajnálom. Anya azt mondta, hogy nem lesz semmi baj. Azt mondta, te úgyis veszel egy másikat, és nem fogod észrevenni, ha pár hétig nálam van… Aztán a hitelezők megfenyegettek, és pánikba estem. Kérlek, ne juttass börtönbe.
Ránéztem a kulcsra a tenyerében. Felidéződött bennem az elmúlt három év minden egyes emléke: a megfeszített munka, a kórházi éjszakák, az a hihetetlen büszkeség, amit akkor éreztem, amikor Clara néni átadta nekem a Jeepet az diplomaosztóm napján. És felidéződött az is, ahogy anyám mindig háttérbe szorított engem, mintha az én életem, az én erőfeszítéseim kevesebbet érnének, mint Kyle létezése.
– Hol van az autó, Kyle? – kérdeztem halkan.
– Kint áll… két utcával odébb – suttogta. – Nem mertem a ház elé parkolni.
Kivettem a kulcsot a kezéből.
– Apámra néztem, majd anyámra.
– A feljelentést nem vonom vissza azonnal – mondtam tisztán és kimérten.
– Julian! – sikított fel anyám.
– Hallgass végig, Anya! – kiáltottam rá, olyan eréllyel, amilyet még soha nem hallott tőlem. – A feljelentést felfüggesztem. De csak két feltétellel.
Kyle felkapta a fejét. – Bármit, Julian! Bármit megteszek!
– Első feltétel: Kyle, holnap reggel bejelentkezel egy rehabilitációs és adósságkezelési programba. Elmész dolgozni – nem vezetői pozícióba, nem oda, ahová Anya elintézi neked, hanem fizikai munkára, vagy egy raktárba. És az utolsó centig visszafizeted mindazt a pénzt, amit anyámtól és tőlem elvettél az elmúlt években.
– Rendben… rendben! – bólintott Kyle kapkodva.
– Második feltétel – fordultam anyám felé. – Te és én befejeztük. Nem fogsz többet bejárni a lakásomba. Nem fogsz hozzáférni a bankszámláimhoz, sem a kulcsaimhoz. Mától kezdve nem én vagyok a te tartalék tőkédet biztosító fiad. Orvos vagyok, de nem a te megváltód.
