— Hagyd abba, apa — suttogta Emma. — Hagyd, hogy elmondja.
— Emma, menj a szobádba! — sziszegte Daniel, miközben az arca elvörösödött. — Fogalmad sincs, mit csinálsz! Tönkreteszed a családot!
— Nem ő teszi tönkre, Daniel — fordultam feléjük, majd visszanéztem a kamerába. — Önök mindannyian, akik kilenc hónapja követik a ’Feledékeny Nagymama’ oldalt, egy gondosan megrendezett, aljas színdarabot néztek. Nem vagyok demens. Nem vagyok Alzheimer-kóros. Nem veszítem el a fejemet.
A kommentek folyamata hirtelen megállt a képernyőn, majd kétszeres sebességgel kezdett pörögni. „Mi történik?!”, „Ez nem vicc?!”, „Istenem, nézzétek az arcát!”
— Két évvel ezelőtt a fiam kamerákat szereltetett a konyhámba és a nappalimba, mondván, hogy aggódik a biztonságomért — folytattam, miközben a hangom egyenletes maradt. — Ehelyett az unokámmal és a feleségével karöltve kilenc hónapon át vágóprogramokkal manipulálták a mindennapi életemet. Kivágták a kontextust. Hétköznapi mellényúlásokat, fáradtságból elkövetett hibákat úgy szerkesztettek össze, mintha egy szellemileg leépülő öregasszony lennék.
Paige ekkor felugrott a kanapéról, s a kamera felé rohant.
— Ez nem igaz! Helen, te beteg vagy! Zavart vagy, nem tudod, mit beszélsz! Hívjuk az orvost!
— Ne fáradj, Paige — néztem rá hidegen. — Az orvosom, Dr. Harrison már tudja az igazságot. Ahogy a rendőrség is, akiknek délután benyújtottam a feljelentést tiltott adatszerzés, személyiségi jogok megsértése és időskorú elleni elkövetett csalás miatt.
A szó megfagyott a levegőben. Paige megtorpant, az arca elfehéredett. Daniel tehetetlenül roskadt le a székre.
— A fiam havi több mint négyezer dollárt keresett azon, hogy a saját anyját leépült elmebetegként adta el a világnak — folytattam a kamerába nézve. — Szponzorált dobozokat nyitottam ki, gyógyszerreklámokhoz használták fel az arcomat, miközben a saját gyülekezetemben, a gyógyszertárban és a szomszédságomban az emberek már úgy bántak velem, mint egy sajnálatra méltó ronccsal. Ellopták a méltóságomat a lájkokért és a reklámpénzekért.
