A kommentek között elszabadult a pokol.„Ez beteges!”, „Istenem, leiratkozom!”, „Ezek a saját anyjukat adták el?!”, „Rendőrséget nekik!”, „SZÉGYEN!”
— Az adást most befejezem — mondtam, s felemeltem a kezem a kamera felé. — De az oldal nem fog eltűnni. Holnaptól minden egyes videó, amit a hátam mögött vágtak össze, bizonyítékként fog szerepelni a bíróságon. Viszlát.
Kinyúltam, és lecsaptam a laptop fedelét.
A szobában olyan süket csend támadt, hogy hallani lehetett a falióra ketyegését. Daniel a fejét a kezébe temetve ült az asztalnál. Paige halkan zokogni kezdett a kanapén, nem a bűntudattól, hanem a nyilvános megszégyenüléstől és a fenyegető csődtől.
Lassan felálltam a székről. Elsimítottam a kék blúzomat – azt a blúzt, amit a férjem, Arthur annyira szeretett rajtam.
Ránéztem a fiamra. Arra az emberre, akit harmincöt évvel ezelőtt a karomban tartottam, akinek megtanítottam az első lépéseit, s akiről azt hittem, a védelmezőm lesz, ha megöregszem.
— Anya… — nézett fel Daniel, s a szemei vörösek voltak. — Nem volt más választásunk… A számlák… A ház hitele…
— Mindig van választás, Daniel — mondtam halkan. — Eladhattátok volna a kocsit. Kisebb házba költözhettetek volna. Dolgozhattál volna másodállásban. De te inkább a könnyebb utat választottad: eladtad az anyád eszét a világnak.
Odaléptem Emmához. A lány reszketett. Megfogtam a kis kezét – azt a kezet, amelyik kilenc hónapig vágta a videókat, de amelyik ma este kihúzta a kábelt.
— Gyere velem, Emma — mondtam neki.
— Hova? — nézett rám felriadt tekintettel Paige. — Nem viheted el a lányunkat!
— Nem viszem el — feleltem. — Csupán elviszem vacsorázni. És megtanítom neki arra, amit ti elfelejtettetek: hogy mi az a becsület.
A következő hetek olyanok voltak, mint egy lassan kibontakozó rémálom, amiből végre felébredtem.
