— Nem az anyám vagy — mondtam, és a hangom olyan hideg és csendes volt, hogy Teresa akaratlanul is hátranézett a nyitott ajtó felé, ahol a vendégek még mindig a teraszon suttogtak. — Harminc évig azt hittem, hogy csak azért vagy ilyen rideg, mert én vagyok a legidősebb, és a te szigorú nevelési elveid ilyenné tettek. De nem a szigor volt az. Hanem a gyűlölet. Az a gyűlölet, amit a nővéred, Julia iránt éreztél, és amit rajtam éltél ki, mert az ő vére csörgedezik az ereimben.
Teresa arca hirtened elfehéredett. A ráncai a szeme körül megfeszültek.
— Ezt… ezt honnan veszed?! Hazudik! Az a rokon, aki ezt súgta neked, egy sima hazug!
— Nem hazudik, Teresa — léptem hozzá egyetlen határozott lépéssel. — Mert holnap reggel bejelentkezem a guadalajarai ingatlanhivatalba. És ha igaz, hogy a biológiai anyám, Julia, a nevemre hagyott egy lakást… és te ezt eltitkoltad tőlem, eladtad, vagy a saját nevedre írattad… Akkor nemcsak a konyhádból megyek el örökre, hanem a bíróságon találkozunk. Mindannyian.
Lorena, a nővérem, ekkor lépett be a konyhába a kutyájával, Cocóval a karján.
— Te meg fenyegetőzöl?! — visított Lorena. — Miután megaláztál minket a főnökök és a barátok előtt?! Apám, Joaquín sírva fakadna, ha látná, milyen hálátlan dög lett belőled! Anya felnevelt! Ruhát adott rád!
— Ruhát? — nevettem fel keserűen. — Lorena, én fizettem a saját ruháimat tizenöt éves korom óta. Én dolgoztam a pékségben, én készítettem a tortákat, miközben ti a családi alapokból utazgattatok. Joaquín apám… ő volt az egyetlen, aki emberként bánt velem. De ő sem tudta az igazságot, ugye, Teresa? Vagy ő is hallgatott, mert félt a te haragodtól?
Teresa nem válaszolt. Csak a kezét tördelte, és a tekintetéből sütött a halálos megvetés.
A levéltári titok
Másnap reggel, hétfőn, a guadalajarai központi levéltár és ingatlanügyi hivatal hűvös, papírszagú termében ültem.
