A szembesítés a San Juan de Dios-i lakásban
Három órával később egyenesen a San Juan de Dios negyedbe hajtottam. Sofía az iskolában volt egy barátnőm felügyelete mellett; én pedig nem vártam meg Moralest sem. Egyedül mentem.
A lakás egy régi, de gyönyörű, belső udvaros épületben volt, kovácsoltvas korlátokkal és hatalmas cserép virágokkal a folyosón. Amikor odaértem a 4-es ajtó elé, láttam, hogy a zár frissen van cserélve. De a táskámban ott lapult az ingatlanhivatal által kiállított kulcsmásolat, amit a tulajdonosi jogaim alapján azonnal megkaptam.
Bedugtam a kulcsot a zárba. Egy kattanás, és a zár kinyílt.
Beléptem. A lakás világos volt, magas mennyezettel, és bár kissé poros volt a rég nem lakottságtól, csodálatos fapadlóval és a régi idők hangulatával rendelkezett. A nappaliban egy kopottas karszék állt, rajta egy régi fényképpel.
Óvatosan odaléptem a képhez.
Egy fiatal nő mosolygott rám a fényképadról. Sötét hajú, élénk szemű nő volt, akinek a vonásaiban tisztán felismertem a saját arcvonásaimat – és Sofía arcát is. Julia. A vér szerinti anyám, akitől harminc éven át megfosztottak.
A hátoldalán kézírással ez állt: „Marianának, ha egyszer felnő, és megtalálja a hajlékát. Szeretettel, anya.”
A könnyek hirtelen elöntötték a szemem. Nem a fájdalom könnyei voltak ezek, hanem a feloldozásé. Nem voltam senki lánya. Nem voltam egy „örökbe fogadott cseléd”, akit a jótékonyság tartott életben. Volt egy anyám, aki szeretett, aki gondoskodott a jövőmről, és aki egy biztonságos menedéket hagyott rám a világ ellen.
A bejárati ajtó hirtelen kinyílt.
Teresa lépett be a lakásba, a kezében egy kulcscsomóval, az arcán pedig a tiszta panik és düh kifejezésével. Amikor meglátott, hogy ott állok a nappaliban a képével a kezemben, a szava is elakadt.
— Hogy… hogy mertél idejönni?! — sikoltotta Teresa, és a táskáját a földre ejtette. — Ez az enyém! Én gondoztam ezt a lakást évtizedekig!
