Az ügyintéző – egy idős, kopaszodó férfi, aki már évtizedek óta ott dolgozott – átnézte az iratokat, amelyeket a tegnap esti titokzatosság után hirtelen elindítottam Morales ügyvéd segítségével (ugyanaz az ügyvéd, aki a többi családi ügyben is segített).
— Nos, Mariana asszony… — mondta az ügyintéző, miközben egy sárgult, régi mappát húzott elő egy fémszekrényből. — Megtaláltam a nevet. Julia Mendoza. Az ön édesanyja… vagyis, hivatalos iratok szerint a vér szerinti anyja.
A torkom elszorult.
— Él még?
Az ügyintéző lehajtotta a fejét.
— Nem. Julia Mendoza asszony 1996-ban hunyt el, egy tüdőgyulladás szövődményei következtében, amikor ön mindössze hároméves volt. A halála előtt azonban letétbe helyezett egy közjegyzői végrendeletet. Mivel a gyámja a testvére, Teresa Mendoza volt… a hagyaték kezelése a nevére szállt.
— És a lakás? — kérdeztem, és a kezem remegett az asztalon.
Az ügyintéző egy másik papírt csúsztatott át elém.
— Ez a San Juan de Dios negyedben lévő, kétszobás lakás tulajdoni lapja. Julia asszony nevére szóló ingatlan, amit a nagyszüleitől örökölt. És az értesítés szerint… a lakást soha nem adták el. Hivatalosan még mindig az ön nevére van bejegyezve, mint örökös, de a haszonélvezeti jog… a haszonélvezeti jog Teresa Mendozáé volt, amíg be nem töltötte a hatvanadik életévét.
Megnéztem a naptárat a falon.
Teresa a múlt hónapban töltötte be a hatvanegyedik évét.
A haszonélvezeti jog lejárta. A lakás az enyém volt. Tiszta, tehermentes, a San Juan de Dios történelmi negyedében lévő ingatlan, aminek a bérleti díjából vagy eladásából Sofía jövőjét örökre megalapozhattam volna.
És Teresa – aki harminc éven keresztül úgy bánt velem, mint egy cseléddel a saját otthonában, aki a lányomat a földre ültette a kutyája mellé – pontosan tudta. Tudta, hogy a haszonélvezet lejár, hogy én vagyok a tulajdonos, és hogy az egész fensbbséges, gazdag „családi” illúziója arra épült, hogy eltitkolja előlem a saját anyám örökségét.
