— Te nem gondoztad, Teresa — mondtam, és a hangom olyan erőt sugárzott, amit magam sem ismertem eddig. — Te eltitkoltad. A haszonélvezeted múlt hónapban lejárt. A lakás hivatalosan az enyém. És a rendőrség már úton van, hogy jegyzőkönyvbe vegye a birtokháborítást, meg mindazt a bűncselekményt, amit az örökségem eltitkolásával elkövettél.
Teresa arca torz vonásokba rándult.
— Te hálátlan dög! Ha nem veszi ki Julia bennünket… ha én nem nevellek fel…
— Te nem neveltél fel, Teresa — vágtam a szavába, és egy lépést tettem felé. — Te bántalmaztál. Te elnyomtál. Te elhitetted velem, hogy kevesebb vagyok egy kutyánál, miközben a saját anyám által ránk hagyott tető alatt éltél. De ennek vége.
A lépcsőházból ekkor rendőri szirénák hangja szűrődött be. A helyi egyenruhások közeledtek a folyosón.
Teresa a sarokba hátrált, a kezével a fejét fogva, miközben a múlt minden hamissága egyszerreomlott össze alatta.
Én pedig mély levegőt vettem, és a kezemben tartott fényképet szorosan a szívemhez szorítottam. A vihar végre elült. És a tiszta, saját otthonom ablakán át végre besütött a guadalajarai napfény.
Mit gondolsz Mariana igazságkereséséről és arról, hogy végre visszavette a saját anyai örökségét? Ha szeretnéd, szívesen folytatom a történetet Mariana és Sofía új életével a San Juan de Dios-i lakásban, vagy beszélgethetünk egy másik témáról is!
