1. RÉSZ

A nővérem a WC-be húzta a gyógyszert, amire szükségem volt a betegségem kontrolljába, és meghúzta a kart, miközben a szemembe nézett.

“Nézzük meg, hogy most már nem tettetted-e beteg” – mondta Lorena.

Nem kiabáltam. Láttam, ahogy a folyadék, amit épp négy injekciós tollból kiöntött, eltűnik. Mindegyik egy hétnyi kezelést jelentett. Együtt 42 800 peso dollárba kerültek, de ami megbénított, nem az ár volt: három napja éreztem, hogy a testem kezd cserbenhagyni.

A nevem Mariana, 35 éves vagyok, és építész vagyok Querétaróban. Két éve élek lupusszal, egy olyan betegséggel, amely elviselhetetlen fáradtságból komoly válságig fordulhat engedély nélkül. Stabilitást talált egy biológiai kezeléssel, amit hűtve kellett tartani. Nem volt gyógymód, de lehetővé tette, hogy dolgozzak, fájdalom nélkül járjak, és többé-kevésbé normális életet éljek a férjemmel, Diegóval.

Lorena, az idősebb nővérem, mindig is lelkesedés hiányának tartotta a betegségemet. Anyám, Teresa számára Lorena volt az a lány, akit meg kellett érteni; Én, a lány, akinek kötelessége volt megoldani.

Amikor Lorena adósságba került esküvők szervezésében, kölcsönadtam neki pénzt. Amikor összeveszett a párjával, befogadtuk a házunkba. Ha láz miatt lemondtam az étkezést, anya azt mondta, hogy tönkreteszem az együttélést.

Az előző héten Lorena megkért, hogy vegyek részt az előadásán, néhány ügyfele társaságában. Mondtam neki, hogy nem ígérhetem neki szakmai kapcsolatokat anélkül, hogy először beszélnék velük. Ő megsértődött, és azt válaszolta, hogy egy nővérnek feltétel nélkül kell támogatnia. Az előző este egy elegáns szobában mutatta be új rendezvényügynökségét Juriquillaban. Megígértem, hogy elmegyek, de duzzadt kézzel és fájdalommal ébredtem, ami megakadályozta, hogy összezárjam az ujjaimat. Korán figyelmeztettem. Válasza egy hangüzenet volt:

“Mindig találsz módot, hogy minden körülötted forogjon.

Aznap délután Diego Monterrey-ben volt munka miatt. Kivettem a dobozt a hűtőből, hogy előkészítsem az adagomat, amikor hallottam, hogy kinyílik az ajtó. Lorena tartott egy vészkulcsot, amit soha nem adott vissza.

Üdvözlés nélkül lépett be, sminkje elmosódott, kék mappával a karja alatt.