Vanessa kuncogott, a gyémánt nyaklánca csillogott a fényben.
– Danielnek igaza van, igazgató úr. Ideje, hogy a cég végre megszabaduljon a felesleges teherként cipelt elemaktól… – mondta, és egy megvető pillantást vetett rám, miközben én még mindig csendben töröltem le a pezsgőt a szemem alól.
De Martin Shaw nem nézett rá Vanessára. Nem is figyelt a szavaira. A HR igazgató arcáról teljesen lefagyott a mosoly, a homlokát veríték lepte el, és lassan, remegő lábakkal elindult felém.
Az egész bálterem lélegzet-visszafojtva figyelte. Kétszáz ember – vezérigazgatók, befektetők, bankárok és logisztikai mágnások – fordította felénk a fejét. Valami a levegőben megváltozott. Megértették azt, amit Daniel még mindig képtelen volt felfogni: a hatalom nem ott van, ahol a legfennhéjázóbban kiabálnak, hanem ott, ahol a döntéseket hozzák.
2. Fejezet: A Harlow Capital valódi arca
Martin Shaw megtorpant két lépésre tőlem, mélyen meghajtotta a fejét, és remegő hangon megszólalt:
– Mrs. Mercer… Elnézést kérem a… a történtekért. Nem volt tudomásunk arról, hogy…
– Martin! – hördült fel Daniel, a mosolya hirtelen darabokra hullott, mint a vékony jég a tavaszi napfényben. – Mi a fenét csinálsz? Miért hajbéreskedsz ennek a… ennek a vidéki senkinek? Ő csak a feleségem! Egy teher, amit eddig csupán a jóindulatomból tűrtem meg a házamban!
Eleanor Price, a jogi képviselőnk, egy elegáns, sötét Kosztümöt viselő, negyvenes nő lépett elő a háttérből. A kezében egy vastag, fekete bőr mappát tartott, benne hivatalos pecsétekkel ellátott dokumentumokkal. A tekintete olyan hideg volt, mint a jégtábla.
– Daniel Parker úr – mondta Eleanor, és a hangja visszhangzott a kristálycsillárok alatt. – Ön valószínűleg elfelejtette átolvasni a Vantage Meridian csoport utolsó tőkeemelési jelentését. Vagy talán soha senki nem mondta meg önnek, hogy a vállalat szavazatelsőbbségi részvényeinek pontosan hány százaléka tartozik a Harlow Capital tulajdonába.
