Akkor, a zűrzavarban, a neve elveszett a jelentésekben. De a rongybaba – az a kézzel hímzett, füstszagú SALCEDO feliratos anyag – örökre beégett az emlékezetembe. És most, hét év elteltével, ez a kisfiúhoz került, akinek az apja soha nem felejtette el azt az éjszakát.
A rendetlenség felszámolása
— Julian! Tolja be a hordágyat! — ordítottam, és a kezemmel stabilizáltam Abril fejét, miközben az infúziós tűt precízen bevezettem a kiszáradt vénájába.
A sürgősségi osztály hirtelen felbolydult, mint a megbolygatott méhkas. A korábbi fojtogató gúnyolódásnak nyoma sem maradt; a személyzet a parancsaimra mozgolódott, mert a hangomban nem a „civil ápoló” csendes, behódoló alázata lakozott, hanem a vezető trauma-nővéré, aki pontosan tudta, mit csinál.
Dr. Barragán a sarokba húzódott, a kezével a zakója gallörét igazgatta, és suttogva próbált mentegetőzni:
— Elena… én… nem tudtam… Azt hittem, csak egy újabb hisztériás család…
— Maga semmit sem tud, doktor úr — mondtam hidegen, miközben a monitoron lévő értékeket figyeltem, amint lassan stabilizálódni kezdtek. — Nemcsak a betegekhez nem ért, de az emberséghez sem. És holnap reggel, amikor átadom a jelentést az igazgatóságnak a mai mulasztásról, meg a felvett videóról, amivel a saját kollégáit és a betegeket gúnyolta… meglátjuk, a telefonja hogyan menti meg a státuszát.
Barragán arca hamuszürkévé vált. Tudta, hogy a felvétel, amit ő készített a gúnyolódásról – és ami még mindig ott hevert a földön, a bekapcsolt kamerával –, a saját ítélete volt.
Az anya, aki eddig csendben, a sarokban zokogott, odalépett hozzám, és a kezemet fogta.
— Köszönöm… Isten áldja meg, nővér… Tomás mindig azt mondta, hogy ha valaha meglát egy Salcedo nevet, bízzunk benne… Azt mondta, maga az angyala volt a tengeren…
Megsimítottam az asszony vállát, majd lehajoltam a kisfiúhoz.
