A kis Marina baba ott ült a hordágy szélén, a lábai szorosan összefonódtak. Megigazítottam a virágos ruháját, és a kisfiú kezébe adtam.
— Vigyázz rá jól — mondtam, és a torkomban lévő gombóccal küzdtem. — És mondd meg az apádnak… hogy Elena soha nem felejtett.
A múlt összecsapása az igazsággal
Két nappal később a sürgősségi osztály teljesen átalakult.
Dr. Ramiro Barragánt azonnali hatállyal felfüggesztették a fegyelmi vizsgálat idejére, és a kórház vezetése hivatalos bocsánatkérést adott ki a mulasztás miatt. Julian, a rezidens, csendben, lehajtott fejjel végezte a munkáját, és többet nem merte megkérdőjelezni az utasításaimat.
Abril állapota teljesen stabilizálódott; a kislány édesanyjával együtt már a gyermekosztályon pihent, és a cukorháztartása is visszatért a normális kerékvágásba.
Azon a délutánon, amikor a műszakom végén leszedtem a névtáblámat, egy magas, kopottas kabátos tengerész lépett be a sürgősségi ajtaján. A arcán az évek barázdái és a tenger sós szele látszott, de a tekintete – az a tekintet, amit hét évvel ezelőtt a lángoló hajó fedélzetén láttam utoljára – semmit sem változott.
Tomás Aguilar volt az.
Megállt a pult előtt, a kezében egy ugyanolyan kézzel hímzett, kicsi rongybabát szorongatva, mint amilyen a fiánál volt. Amikor meglátott, a szája szélén egy fáradt, de őszinte mosoly futott át.
— Nővér… — mondta rekedten. — Azt hittem, soha többé nem találom meg. A feleségem hívott… azt mondta, a Salcedo-név megmentette a lányunkat.
Nem bírtam tovább. Kikerültem a pultot, és oda Lépve hozzá, szorosan átöleltem a férfi vállát. A füstös, sós tenger illata – a megmenekülés illata – most is ott lengett körülötte.
— Maga mentette meg az életemet, Tomás — suttogtam a fülébe, miközben a könnyeim végre utat törtek maguknak. — És most… én mentettem meg a lányát. A kör bezárult.
