I. Az éjszakai látogatás és a rejtett záradék
A guadalajarai lakásban a kerozinlámpa fénye megvilágította azokat az iratokat,okat, amelyeket Julián hozott magával a tacámbarói birtokról. Elena kezében a toll már nem reszketett úgy, mint tizennyolc évvel ezelőtt, amikor még aláírni sem tudta a saját nevét egy idegen papíron. Hosszú évek tapasztalata, az éjszakai iskolákban szerzett tudás és a szövetkezeti irodákban lefolytatott jogi viták edzetté tették.
Julián idegesen járkált a szűk szobában.
— Mateo el volt keseredve, Elena. A fagy elvitte a termés felét, a hitelezők pedig a nyakunkon vannak. Azt mondta, ez az utolsó esély, hogy megmentsék a családi földet a banktól.
Elena nem hallgatta tovább. A szemüvegét megigazítva újra átfutotta a harmadik oldalszám alatti apró betűs bekezdést. Ez volt az a rész, amit a többség – beleértve Mateót és a pénzintézet ügynökeit is – át szokott futni, mert a jogi zsargon elriasztja a laikusokat.
— Nem a farmot mentik meg, Julián — mondta Elena halkan, de határozottan. — Ezzel a záradékkal a bank nemcsak jelzálogot vesz fel a földre, hanem a birtok teljes tulajdonjogát átruházja egy harmadik félre a törlesztés első késedelmes napján. Ez egy előre megfontolt birtokelkobzás. Apám és Severiano anno ugyanezt akarták velem tenni az esküvő előtt.
Julián megállt. Az arca elfehéredett.
— De… de Mateo bízott bennük! Azt hitte, ez csak egy szokásos agrárhitel.
— Mateo soha nem tanult meg olvasni a sorok között — felelte Elena, miközben az asztalra tette a papírokat. — Csak azt látta, amit elé tettek. Holnap reggel visszaindulunk Tacámbaróba.
II. Visszatérés Tacámbaróba
Az utazás a teherautó platóján hosszú volt és poros. Ahogy a hegyek vonulatai újra előbukkantak a távolban, Elena nem érezte azt a félelmet, ami egykor kísérte, amikor kislányként a mezőkről hazatért, vagy amikor 22 évesen elmenekült egyetlen bőrönddel a kezében.
