A Vargas-birtok udvara semmit sem változott. A régi fák ugyanúgy ontották magukból az avokádóleveleket, de a ház falai megfáradtabbnak tűntek. Mateo a tornácon ült, kezében egy csésze kávéval. Amikor meglátta Elenát a teherautóból leszállni Julián oldalán, az arca elborult.
— Mit keresel itt? — kérdezte gúnyosan, miközben felállt. — Elmentél a nagyvárosba, azt hitted, te vagy a legokosabb, most meg idejössz bámulni a kudarcunkat?
Elena odalépett hozzá, kezében a mappával. Nem kiabált. A hangja olyan nyugodt volt, hogy az jobban megijesztette Mateót, mint bármilyen dühödt vádaskodás.
— Nem azért jöttem, hogy bámuljak, Mateo. Azértjöttem, hogy megmutassam, mit akarsz holnap aláírni a banki ügynökök előtt.
Mateo elutasítóan legyintett.
— Nem értesz te ehhez, Elena! Ez egy komoly üzlet! Apánk beteg volt, a föld a miénk…
— A föld a miénk lenne, ha nem adnád át egyetlen tollvonással a háttérben álló befektetőknek — vágott közbe Elena, és nyersen kinyitotta a dokumentumot a kritikusoldalnál. — Olvasd el ezt a sort. Itt. Nem a kamatlábról beszélnek. Arról beszélnek, hogy a negyedik hónapban a birtok átkerül a Comercializadora del Sur nevére. Ugyanaz a cég, amelyik Severiano családjához kötődik. Ugyanaz a kör, amelyik húsz évvel ezelőtt el akart adni engem egy adósságért cserébe.
Mateo szemei kikerekedtek. Végignézett a papíron, majd a testvérére nézett. A keze, amivel a papírt fogta, finoman remegni kezdett. Olyan büszke volt arra, hogy ő maradt a farm fejévé, de most rájött, hogy a saját tudatlansága miatt szinte felajánlotta a család utolsó örökségét a ragadozóknak.
— De… de mit tehetünk? — kérdezte rekedten Mateo, elvéve a büszkeségét. — A határidő holnap reggel van.
III. A jogi ellentámadás és a megegyezés
Aznap éjszaka a konyhában nem aludt senki. Elena nem a régi emlékek miatt forgolódott, hanem mert a guadalajarai munkája során szerzett kapcsolatai révén felhívott egy munkaügyi és agrárjogi tanácsadót, Teresa Roldán régi barátját.
